-Hova valósi? A beszédén látszik, hogy nem helyi ember. - leültünk, és valahogy a személyisége és a nyugodtság, ami sugárzott belőle, áthatott rám is, így magabiztosabban használtam az angol nyelvet, és a remegésem is elmúlt, hála Connienak és Juannak.
-Magyar vagyok, és itt most vagyok először. - célozgattam, hogy kérdezze meg, mi a tervem.
-Tudom, miért van itt:) Connie elmondta:) és megtisztel minket azzal, hogy ilyen messzire eljött.
-Én örülök, és annak is, hogy itt lehetek. Lehet, hogy nem látszik, de tudnia kell, hogy 18 éves vagyok, és 2 évem ment rá erre az autóra. Sok munkám benne van, és azért vagyok itt, hogy segítsem a munkájukat. Persze, ha tudom.
-Csodálom magát. Egyre jobban kíváncsivá tesz. Megtenné, hogy míg Connie elkészül a csirkével, megmutatja a tervet? - istenem, most segíts, add, hogy sikerüljön!
-Igen, máris hozom. - Kirohantam, addig Juan helyet csinált egy másik asztalon. Visszatértem a papírjaimmal, és nagy levegőt vettem. - Nos, szóval, ez itt a... - részletesen kifejtettem gondolataimat, megmutattam a rajzokat, a számításokat, elmagyaráztam, ez hogy lehetséges. Ámult és bámult, le se vette rólam a szemét. Utána persze feltett jónéhány kérdést, amiket sikerült megválaszolnom, ezek szerint jól. Tudtam, hogy a háttértudásra is kíváncsi lesz, főleg hogy leszögeztem a koromat. Ilyenkor mindenkiben kétség merül fel, hogy vajon ez az ő munkája-e vagy koppintotta. Teljesen jogos. Sok olyan kérdése volt, ami egyáltalán nem kapcsolódott a témához. -...Van még kérdése? - hangzott elégedetten a számból:) Minden sikeresen megválaszolt kérdés után nőtt az önbizalmam és határozottságom:)
-Nincs, nincs. - rázta a fejét, közben meg sem bírt szólalni, köpni nyelni nem tudott:) Büszke voltam magamra! Montoyát lenyűgöztem, legalább is úgy tűnik:) - Ez egyszerűen hihetetlen! Tudja, mi van most a maga kezében? A remény a VB-re, a munkakedv a mérnököknek és a pilótáknak, a mosoly Kimi arcára és az én önbizalmam! Káprázatos, hogy 18 éves, és így összerakja a dolgokat! És tényleg érti a szakmát és ért az F-1-hez! Komolyan mondom, magának ott a helye! Muszáj Ronnal találkoznia, elmondani ugyanezt ugyanígy ahogy nekem most tette! - kérlelően nézett rám. Nem számítottam ilyen érzelmi kitörésre, és arra sem, hogy ez ekkora csoda. Pedig ez előbb-utóbb bármelyik mérnök fejéből kipattant volna, hiszen azok profi szakemberek, én meg csak épphogy összekapartam a tudásomat.
-Nyugodtan tegezzen! Igazán jó érzés elismerést hallani egy profitól. Természetesen, ha szükség van rá, akkor a tervek Ron Dennis kezében fognak landolni. - ez ilyen ösztönszerűen jött, hiszen tálcán kínálja a lehetőséget, hogy Ron Dennisszel találkozzak személyesen.
-Várjunk csak! Jól hallottam? Akkor elviszed Esztit Ronhoz? Ez fantasztikus! - rontott be Connie hirtelen egy nagy levesestállal a kezében:) Jó volt ránézni, az arca és a tekintete sugárzott, mint akinek régóta dédelgetett álma válik valóra. Jobban látszott rajta a boldogság mint Montoyán. De ez nem lep meg, olvastam, hogy Juan lassú felfogású, és az öröm biztosan később fog nála jelentkezni.
-Szívem... úgy ahogy mondod. Elviszem Ronhoz, mert egy ilyen agy nem veszhet kárba! A McLarennél a helye. - Közben már leültünk az azstalhoz, a boromat is hoztam, és Connie már mert is mindenkinek levest. - Köszönöm. Jó étvágyat!
-Jó étvágyat! - valami isteni finom volt a húsleves. Viszont a gondolataim máshol kezdtek járni a második fogás evése közben, mikor még beszélgetni is próbáltunk. Ép ésszel nem fogtam fel, mi történik velem. Az ölembe hullott minden. Lehetőséget kaptam a bizonyításra, és lehetőséget, hogy megmutassam, érek valamit. Ami a legfontosabb... azt csinálom, amit szeretek! És olyan embereknek, akik tényleg emberek és még hálásak is, mint Montoyáék.
-Köszönöm, szépen, ez isteni finom volt! A receptjét majd szeretném elkérni!:) - tértem vissza a valóságba. A háttérből babasírást hallottam, mire Montoya rögtön felpattant, és otthagyott minket Connieval.
-Tökéletes apa. Nem is kívánhattam volna nála jobbat. - ült le mellém az asztalhoz. - Viszont, mikor kimegy a pályára az autójával... rettegek, hogy valami történik vele... belemennek, rossz gumi, kicsúszik, felborul, mint ahogy már két remek pilótával megtörtént a '70-es években. - szomorkodott kicsit.
-Nézd, Connie! Ezekben a pillanatokban az a gondolat járjon a fejedben, hogy szereti a családját... ti vagytok az élete... de a versenyzés is a része... és a lehető legóvatosabban ő vezet az egész F-1-ben! Vele soha nem fog ilyen történni! Olyat sose fog csinálni mint Raikkonen, mikor a rossz gumi miatt az utolsó körben olyat csúszott, hogy kórházba is kerülhetett volna. Montoya nem ilyen forrófejű, mint Kimi! Mert neki még nincs felesége és gyereke, nem tudja mit jelent ez!
-Köszönöm, Eszti! - megsimogatta a vállamat, és szerencsére megnyugodott - Csak szólok, hogy Juan épp most hívja fel Ront, és ahogy a suttogásból hallom, holnap 9-re vagy hozzá hivatalos. - komolyan mondom, mit nem hall meg. Pedig totál csönd volt, és én semmi suttogást nem hallottam. Később visszajött Montoya, és tényleg igaza lett Connienak. Még órákon keresztül beszélgettünk kint a teraszon. Sok családi történet mindkettünk részéről, F-1, utazások, versenyek, McLaren. Aztán Connie hazavitt a szállodámba a mobilszámommal együtt, és lelkiekben készültem arra hogy 8-kor Juan értem jön, és 9-kor Ronnal kell beszélnem. Iszonyatosan izgulok. De tudom, hogy Connie a háttérben szorít nekem.