Minden úgy kezdődött, mint egyátlagos reggelen. Január 7-e volt. .Felkeltem, letusoltam, megreggeliztem, megetettem Sunny-t, a macskámat, majd gyorsan összepakoltam a cuccomat, és már indultam is. Egy panellakásban lakom, a 4-en. Lift persze nincs, így minden nap kénytelen vagyok a lépcsőt használni. Siettem egy kicsit, ugyanis késésben voltam, és a partnerem elég dühös tud lenni, ha kések, ami persze nem szokott sokszor előfordulni csak néha-néha ;-) És már csak 5 nap van a táncversenyig szóval ki kell használnunk minden percet a gyakorlásra. De ez nem baj, mert imádok táncolni.

Szóval éppen rohantam a próbára, amikor az úton áthaladva megláttam egy felém tartó autót, de már nem volt időm elugrani, neki meg megállni, így megtörtént a baj. Elütöttek. A sofőr azonnal kiugrott, és hála nem az volt az első szava, hogy hogy lehetek ilyen hülye, hogy nem nézek körül mielőtt lelépnék az útra, hanem kedvesen megkérdezte:

-Jól vagy?

-Azt hiszem igen, csak egy kicsit szédülök.

-Rendben akkor segítek felállni és beviszlek a kórházba! Gyere!!

És még mielőtt tiltakozhattam volna, már a karjaiba is vett, és az autójába ültetett. Milyen erős, ugyanakkor gyengéd. Mintha egy pihét vinne. És milyen szép a szeme. Ilyen gyönyörű szemeket nem minden nap látok. :-) Az időközben összegyűlt tömeg meg csak figyelt, de szólni senki sem mert. Te jó ég milyen autó, nem hiszem, hogy nekem egyhamar lesz valami hasonlóm…, de még mielőtt tovább csodálkozhattam volna, megszólalt a tulajdonosa.

-Nagyon sajnálom, ami történt. Egyébként Kimi Räikkönen a nevem.

-Az enyém Halie McCarthy.

-Nagyon szédülsz?

-Egy kicsit…

És  mielőtt még mást is mondhattam volna, megszólalt a telefonom. Brian volt az, a partnerem.

-Szia Halie! Hol a fenében vagy? Már negyed órája itt kellene lenned!!! –na tessék, szóhoz sem hagy jutni.

-Szia! Ma már nem tudok bemenni, mert balesetem volt.

-Mi van??? És megsérültél? Tudsz táncolni? –na szép, csak erre tud gondolni.

-Nem tudom, eléggé szédülök. Most megyünk a kórházba.

-És mi lesz a versennyel? 5 nap múlva lesz!!! Hogy fogsz táncolni?

-Nem tudom még. Na figyi, most értünk a kórházhoz, úgyhogy le kell tennem. Szia!

Azzal bontottam a hívást, ugyanis nem volt kedvem Briant hallgatni. Mekkora barom. Néha az idegeimre tud menni, de jól táncol, ami ritka.  Megpróbáltam kiszállni az autóból, de kevés sikerrel. Iszonyatosan fájt a fejem.

-Várj segítek-szólt Kimi, és már az oldalamon is termett, és segített kiszállnom. Hát nem lovagias? :-) Na jó, ez hülyeség, csak azért segít, mert iszonyatosan szédülök, és valószínűleg még a lábamon sem tudok megállni. Miután kitöltöttem a szükséges papírokat, Kimi segített bemenni az egyik kezelőszobába.

-Köszi hogy behoztál, de most már azt hiszem elboldogulok. Menj nyugodtan, biztos neked is van dolgod – pedig jó lenne ha itt maradna, de ezt nem mondhatom meg neki. Nem is tudom mi ütött belém, hogy ezt akarom, elvégre nem is ismerem, de van benn valami…ami nem is tudom….megnyugtat.

-És hogy fogsz hazamenni?

De édes pasi, még erre is gondol. :-)))

-Majd fogok egy taxit, és hazamegyek. Menj nyugodtan.

Ekkor belépett a doktornő.

-Jó napot! Connor doktornő vagyok. Nézzük csak, mi is a probléma.

-Jó napot! Elütöttek. Szédülök, és fáj a fejem.

Kimi időközben kiment, és az ajtó előtt várt. Elővette a telefonját. Ront hívta, aki 2 csörgés után fel is vette.

-Hello Ron! Kimi vagyok, bocsi de késni fogok, mert elütöttem egy lányt, és behoztam a kórházba. Most vizsgálja a doktornő, aztán meg hazaviszem.

-Rendben, de te jól vagy?

-Persze, nekem semmi bajom. Akkor kösz és szia.

Eközben bent a rendelőben:

-A barátja nagyon aggódik!

-Ó, ő nem a barátom, ő ütött el, és behozott. –hát ennyire összeillenénk?

-Elnézést, én azt hittem…

-Semmi baj –elmosolyodtam.

-Valószínűleg kapott egy enyhe agyrázkódást. –enyhe??? Mintha egy atombomba robbant volna a fejemben.

 -Értem. 

-Felírok egy kis fájdalomcsillapítót, és egy kiadós alvás, pár nap pihenés és el is fog múlni a fájdalom,  és a szédülés is.

-Köszönöm. Viszlát.

Amint kiléptem az ajtón, Kimi ellentmondást nem tűrő hangon közölte, hogy most hazavisz.

-Rendben menjünk. Köszönöm. –mondtam végül, majd megadtam a címet és engedelmesen mentem mellette. Aztán eszembe jutott Brian. Fel kell hívnom, és el kell mondanom, hogy nem biztos, hogy indulhatok a versenyen. Így hát tárcsáztam.

-Szia! Most jövök a kórházból és a doktornő azt mondta, hogy egy  kicsit pihennem kell, így nem tudom, hogy indulhatok-e a versenyen.

-Viccelsz???

Brian őrjöngött. Szerintem Kimi is hallotta, úgy ordított.

-Nem őrültem meg, de ez van, sajnálom.

Ezzel letettem. Neki aztán tök mindegy, hogy mi van velem, neki csak az a hülye verseny a fontos. Azt hiszi, hogy én nem akarok táncolni? Mit nem adnék érte ha táncolhatnék. De ez van, nem tudok semmit sem csinálni, majd meglátjuk, hogy mi lesz.

-Nagyon megijedt a barátod? –tudakolta Kimi.

-Nem, ő nem a barátom, csak a táncpartnerem, sajnos.

-Te táncolsz?

-Igen. Imádok táncolni, és most akartunk indulni egy versenyen.

-Nagyon sajnálom, az én hibámból most nem indulhatsz.

-Ugyan már, én is körül nézhettem volna jobban. Egyáltalán nem a te hibád. Így pihenek egy kicsit, és végre jut időm olvasni. Majd indulunk a következő versenyen. De meg is érkeztünk. Köszönöm, hogy bevittél a kórházba, meg hogy hazahoztál.

-Fel tudsz menni egyedül?

-Igen boldogulok. Mégegyszer köszi. Szia!

-Nincs mit. Szia!  És jobbulást!

-Köszi.

Pár másodpercig még ott álltam, és figyeltem a távolodó autót, majd elindultam a házba. Jézusom, 4 emeletet megmászni szédüléssel karöltve!!! Ez most igazán nem hiányzik. Na mindegy. Gyerünk. Totál lassan tudtam haladni. Miután felértem, lepakoltam, ledobtam magam a kanapéra, és bekapcsoltam a tv-t. Valami show-műsort adnak, egye fene, megnézem, úgyis pihennem kell. A show után egy másik csatornára váltottam, ahol a szombati táncverseny résztvevőivel készítettek interjút. Ekkor egy ismerős arc tűnt fel a képernyőn.