Reggel, Kimi korábban ébredt. De nem ment el, ott feküdt mellettem, és nézett. Aztán mocorogni kezdtem, majd kinyitottam a szemem.

     - Jó reggelt – mondta – Hogy vagy?

     - Neked is jó reggelt. Nem is tudom, kicsit fáj a fejem, és fázom. – ezután szorosabban ölelt és adott egy puszit a homlokomra.

     - Mira, te lázas vagy. Nem mehetsz haza. Ilyen állapotban nem utazhatsz.

     - De muszáj hazamennem.

     - Egy-két napot még igazán maradhatsz, míg jobban leszel. Így akkor sem engedlek el sehova. Hívd fel a szüleidet, hogy ma még nem mész haza. Addig én sem utazom haza.

     - De…

     - … Nincs de! Így nem ülsz vonatra és kész

     - Oké, oké felhívom őket.

Meg is történt. Beszéltem anyával, és elmondtam neki, hogy mi van.

     - Na? – kérdezte Kimi

     - Ma még maradok. De holnap délután már tényleg haza kell mennem.

     - Rendben – mondta, majd lesütötte a szemét egy pillanatra – De ma pihenni fogsz, én pedig itt maradok veled. Megyek is és készítek egy teát.

     - Teát? Te olyat is tudsz?

     - Persze, hogy tudok. De még milyet…

Kis idő múlva meg is jelent egy csésze teával.

     - Itt is van. Tea, ala Räikkönen – vigyorgott rám

     - Hm, ez isteni. Milyen tea ez?

     - Titok! Anya mutatta. – majd elviharzott, és visszajött egy tálca kajával

     - Tényleg, nem is meséltél még nekem a szüleidről. - mondtam, miközben Kimi visszacsüccsent mellém az ágyba, és reggelizünk. Hosszan beszélgettünk, sokat mesélt a szüleiről, és, hogy milyen őrültségeket csináltak Ramival, amivel persze gyakran a szívbajt hozták szegény édesanyjukra.

Addig-addig feküdtünk még az ágyban, hogy mindketten visszaaludtunk (reggeli után!:p) és délután 2-kor ébredtünk fel.

     - Ma este is maradsz? - kérdeztem

     - Ha szeretnéd, nagyon szívesen. Szóval? Maradjak?

     - Hát… aha. Légyszi.

     - Rendben van. De akkor most egy kicsit el kell lépnem, hozni váltás ruhát, meghát nem ártana lefürödnöm…

     - Oké. De siess.

     - Rohanok. – gyors csók, majd felöltözött és elment.

Közben én már egész jól éreztem magam, így kimerészkedtem a konyhába. Beszéltem telefonon Lizzel, gondolkodtam, meg ilyenek. Már kezdett esteledni mikor Kimi visszaért. Amint meghallottam, hogy nyílik az ajtó, gyorsan visszaszaladtam az ágyba, és bekapcsoltam a tévét.

     - Már itt is vagyok. – jött be a szobába, leült az ágyszélére, majd egy vörös rózsát vett elő a háta mögül. – Ezt neked hoztam.

     - De édes vagy! – borultam a nyakába és lágyan megcsókoltam. Kicsit hosszúra nyúlt…

     - Remélem éhes vagy. – mondta

     - Mint a farkas.

     - Helyes. Hoztam spagettit. Kint van a konyhában, azonnal hozom.

     - Mondtam már, hogy imádlak? Mert imádlak.

     - Én is téged. Na azonnal hozom a kaját.

     - Be ne hozd már. Kimegyek a konyhába és ott eszek.

     - Nem. Neked ágyban a helyed. Maradj itt és hozom.

     - Ne legyél már ilyen kis buzgómócsing.

     - Én csak féltelek, azt akarom, hogy meggyógyulj.

     - Ezt értékelem, és köszönöm. De nem haldoklom. És jól vagyok. Szóval most kimegyünk a konyhába és ott eszünk.

     - Oké, na. De utána nyomás az ágyba.

     - Értettem. – és poénkodva tisztelegtem neki. J

Megvacsoráztunk, majd ismét bebújtunk az ágyba lustálkodni, majd elaludtunk. Gyorsan elröpült ez a nap. Sajnos. Másnap irány haza…

Reggel én ébredtem hamarabb. De csak feküdtem tovább és gondolkodtam, míg Kimi édesen aludt mellettem. Feküdtem hanyatt és bámultam a plafont. Úgy elbambultam, hogy észre se vettem, hogy Kimi felébredt, amíg meg nem csókolt. Jól esett, de nem éreztem magam teljesen boldognak. Kimi is nagyon szomorú volt, de nem adta feltűnő jelét. Nem hiába Jégember a beceneve. De mindketten éreztünk, hogy már nem sokáig élvezhetjük egymás társaságát. Lassan összepakoltam, majd megebédeltünk és kis pihenő után indulni készültem.

     - Kiviszlek az állomásra.

     - Oké. – válaszoltam. Már nem sokat beszéltünk. Mindketten hallgattunk és csak egymás tekintetéből olvastunk.

Megérkeztünk. Negyed óra volt a vonat indulásáig.

     - Te meddig leszel Pesten?

     - Még ma én is hazautazom.

     - Értem. Lassan mennem kell. – Nem válaszolt csak bólogatott és néztük egymást. Szörnyű volt, éreztem, hogy most látom utoljára (Legalábbis egyelőre). Mélyen egymás szemébe néztük, percekig néztük egymást, majd kicsordult a könnyem. Kimi magához ölelt, olyan szorosan, mint még soha és én is csak kapaszkodtam belé. Nem akartam elengedni.

     - Mennem kell. – mondtam sírva.

Még utoljára megcsókolt majd mentem, és kisírt szemekkel felszálltam a vonatra…