A vonat lassan elindult és én percről percre messzebb kerültem Kimitől. Csak ültem és bámultam ki az ablakon, mint akinek az életét vették el. Gondolkodtam 1000-rel, és nem tudtam kikapcsolni az agyam. Nagyon feszült voltam. Tudtam, hogy Kimi nagyon szeret, de vajon szeret-e annyira, hogy ki is tart mellettem!?! Részemről ez nem kérdés, hiszen én évek óta „ismerem” őt, és valahol titkon mindig is azt reméltem, hogy egyszer az enyém lesz. Nos, ez az álmom valóra vált, megtaláltam azt, akiről eddig csak álmodtam, és ez nagyon, jó meg minden. A kérdés csak az, hogy meg tudom-e tartani… És hogy Kimi képes lesz-e várni rám. Idővel ez is kiderül… Amint gondolkodtam kibámulva az ablakon, és a Kimivel töltött időre gondoltam, ismét kicsordult a könnyem. Ekkor a velem szemben ülő, kedvesnek tűnő idős néni megszólalt.

     - Hozzak neked valamit? Jól vagy? – kérdezte

     - Nem, köszönöm. Jól vagyok – és azonnal elkezdtem törölgetni a szemem

     - Fiú van a dologban, igaz? – érdeklődött kedvesen, pár perc csönd után

     - Hát… ő… - lesütöttem a szemem

     - Gondoltam. Látszik rajtad. Ha gondolod, nyugodtan elpanaszolhatod, mi történt. – végül is… miért is ne. Legalább kibeszélem magamból, és hátha jobban leszek. Valamivel… Azzal elmeséltem neki részletesen az elmúlt pár nap történetét, a néni pedig készségesen végighallgatott. Bár a Kimi Räikkönen név valószínűleg nem sokat mondott neki, de a lényeget értette.

     - Szereted? – kérdezte

     - Nagyon.

     - Ha őszintén szeretitek egymást, nem lesz gond, meglátod. – bíztatott – én viszont megérkeztem, mennem kell. Viszlát és szorítok értetek! Minden rendben lesz, csak bízzatok egymásban. Szervusz.

     - Viszlát! És köszönöm, hogy meg tetszett hallgatni! – kiáltottam még utána

Jól esett elmondanom valakinek, mi nyomja a szívem. És külön jó hogy egy idegen volt, mert így nem kérdezősködik napokon keresztül és talán jobban meg is ért, mint egy közeli rokon vagy ismerős. Most úgy éreztem, megnyugodtam, de messze nem volt jó kedvem.

Lassacskán is megérkeztem. Leszálltam a vonatról, és ismét azzal a szürke, és unalmas kisvárossal találtam szembe magam, mint mikor elmentem. Persze semmi bajom nem volt vele, nagyon szerettem, hiszen sok kedves emlékem fűződik hozzá, és itt nőttem fel. De ugyanakkor hiányzott Pest. Jobban mondva a történtek…

Anya és apa már várt. Kijöttek elém kocsival. Természetesen ők nagyon örültek nekem, és persze én is nekik, de nem úgy… Nem volt az igazi. Azelőtt ha hazajöttem egy hosszabb kirándulásról, vagy valami ilyesmi, mindig azonnal a nyakukba ugrottam, és mesélni kezdtem az élményeimet megállás nélkül és le se lehetett lőni. De most nem így volt. Túlságosan is el voltam kenődve. Megöleltem őket, magamra erőltettem némi mosolyt (nem túl sok sikerrel), majd beültünk a kocsiba. Úgy többé-kevésbé ismerték a történetet, mert telefonon elmeséltem anyának, de nem részletesen, és nem olyan meggyőzően, hogy most együtt érezzenek velem.

     - Na mesélj! Milyen volt? – kérdezte anya feltűnően nagy lelkesedéssel, nem mintha érdekelné az F1

     - Jó. – csak ennyit tudtam mondani

     - Ennyi? Mesélj már! – folytatta a faggatózást. Illetve folytatta volna.

     - Hagyd már! Nem látod, hogy nem akar beszélni?! Majd ha akarja, elmondja mi történt. – szólt rá apa anyára. Végre egy értelmes megnyilvánulás…

Ezután senki nem szólt semmit, míg haza nem értünk. Újra itthon. Üdv a valóságban Mira! Álltam az előszoba közepén, miközben apa bevitte a cuccaimat a szobámba.

     - Biztosan nem akarsz mesélni semmit? – kérdezte megint anya, de már nem olyan lelkesen. Tudta, hogy nem fogok beszélni, de tett még egy utolsó próbát.

     - Majd talán holnap. Most inkább lepihennék. Fáradt vagyok.

     - Rendben, ahogy gondolod. Ha bármi kell, vagy beszélni akarsz valamiről, csak szólj.

     - Oké. Köszi. – azzal fogtam magam és bevonultam a szobámba.