Közben összefutottam Markkal.

     - Na sikerült elintézni? - kérdezte

     - Persze, minden megvan. 5-re megyek a tortáért, de ne haragudj, most meg kell keresnem Kimit. Sürgősen. Nem láttad véletlenül?

     - De, azt mondta, visszamegy a szállodába kicsit, mert még van egy kis ideje.

     - 1000 kösz – és ott is hagytam. Rohantam a szállodába, tisztázni Kimivel, amit látott. Mert persze, Fernandonak hála, ő csak annyit látott, hogy Aloval smárolok…

Berontottam a szobába, (ami persze nem egy szoba, hanem több, komplett lakás) Kimit kerestem. A konyhapultnál ült, és a telefonját nyomkodta.

     - Kimi. – szóltam hozzá halkan, miközben leültem mellé – Nem az van, amire gondolsz.

     - Nem gondolok én semmire, csak láttam, amit láttam, és ez épp elég. Először Markkal vihorászol cseppet, sem félreérthető módon, aztán pedig Alonsoval találkozgatsz, és azt hazudod, vásárolni mész Lizzel… - mindezt halkan, és nyugodtan mondta, de tudtam, hogy legbelül nagyon fáj neki a dolog

     - De nem érted. Markkal, az estét beszéltük, amiről Ron is mesélt. Fernando pedig… Ő akaszkodott rám, nem tudtam lerázni, még a boltban (a cukrászdát nem akartam megmondani) találkoztunk, és nem tudtam levakarni magamról. Csak jópofizott. Aztán mindent eltervezett. Meg akart csókolni, igen, ez igaz, de nem engedtem. Megmondtam neki, hogy engem ő cseppet sem érdekel, mert téged szeretlek. Azért csinálja, hogy téged idegesítsen, de nem engedem.

     - Oké, oké, nem kell magyarázkodnod. Nyugodtan, megmondhatod, hogy vele akarsz lenni és nem velem, meg fogom érteni, nem fogok kiakadni – de mindezt olyan higgadtan és nyugodtan mondta, hogy már szinte fájt. Fájt, hogy nem kiabál, tesz szemrehányást. Először kívántam azt, bár ne lenne ennyire jeges (pedig ezt imádom benne), és inkább kiabálna, de nem. És ez a „nyugalom” sokkal rosszabb volt.

     - Nem hiszel nekem… Kár. Pedig én elmondtam neked az igazat, mert te is őszinte voltál hozzám tegnap este. Sajnálom, ha nem hiszel nekem. De én téged szeretlek. Csak téged. Hinned kell nekem. Kérlek… - mondtam elcsukló hangon, és kicsordult a könnyem. De semmi. Meg se szólalt, csak fogta magát, és elment.

Szörnyen éreztem magam. Magamat okoltam az egész miatt. Még a cukrászda után le kellett volna ráznom Alonsot. Nem lett volna szabad engednem, hogy kísérgessen. De a legjobban az fájt, hogy Kimi nem hitt nekem. Nem bízik, meg bennem, és ezek után nem is fog… Pocsék érzés… Kimentem az erkélyre, és leültem a földre. Felhúztam a térdem, és zokogtam. Úgy éreztem, most teljesen elhidegítettem Kimit magamtól, a szó szoros értelmében. Úgy éreztem, most vége mindennek, soha nem fog megbocsátani. Elvesztettem… Az én hibám… Csak sírtam és sírtam, mikor egyszer csak megjelent előttem Kimi az erkélyen.

     - Ne haragudj – ült le mellém és megölelt – Mika látta mi történt, hogy Alonso erőszakoskodott, és elmondta nekem. Sajnálom, hogy Mika kellett hozzá, hogy belássam, igazat mondasz. Sajnálom, hogy nem hittem neked. – kért bocsánatot – Nagyon szeretlek, ugye tudod? – emelte fel a fejem, és a könnyeimet törölgette – Ne sírj kérlek. Bocsáss meg, hogy nem hittem neked. Ne haragudj!

     - Te ne haragudj! Már előbb le kellett volna koptatnom. Az én hibám…

     - Ugyan már! Az a szemét tehet mindenről. Szándékosan akart minket összeugrasztani, de nem jött össze neki. Ugye nem bántott? Csak lássam meg még egyszer a közeledben, nem éli túl… - szorított szorosabban, majd felálltunk és bementünk. Jó, hogy végre tisztázódott minden, már azt hittem végleg elveszítettem. De most még sokkal jobban megerősödött bennem az érzés, hogy szeretem. Mindennél jobban. És tudtam, hogy ő is szeret.

     - Akkor minden oké köztünk? – kérdezte

     - Persze. Megmosom az arcom és mehetünk vissza – mondtam, mert közben elrepült ez idő, és Ron már idegesen kereste Kimit.