Addig-addig bambultam magam elé és járattam az agyam, hogy Kimi megelégelte és válasznak vette…

     - Értem… Szóval még szereted. – állt fel és bevonult a szobába, az ajtót pedig magára csukta. „Úr isten, mit tettem!” kaptam észbe és azonnal felpattantam.

     - Kimi! Ez nem igaz! Csak elgondolkodtam. Bejöhetek? – kopogtam a szoba ajtaján. Mivel nem jött válasz, bementem.

     - Velem vagy, és gondolkodnod kell azon, hogy szereted-e ezt a Gergőt, vagy kit? Akkor ez már rég nem jó… - kezdte Kimi, de ismét azzal az idegesítő nyugodtsággal is hidegséggel. Szörnyű. Nem hiszem el, hogy akaratom ellenére mindig megbántom. Olyan bűntudatom van.

     - Kimi, én … én tényleg… én… - és most tényleg sírni kezdtem. – Ne haragudj. Nem úgy gondoltam.

     - Ahha. Tudom.. – mondta hűvösen. – Csak tudod mi fáj? Én szeretlek, és te csak szórakozol… Ez az, ami dühít.

     - De Kimi! Én nem szórakozom! Szeretlek! Értsd már meg!

     - Azért engedted, hogy megcsókoljon, igaz?

     - Igazad van, azt nem kellett volna hagynom, de meg kell értened.

     - Hogy értsem meg azt, hogy a lány akit szeretek, még mindig érez valamit az expasija iránt, és épp az előbb csókolózott vele? Magyarázd el kérlek, hogy kellene megértenem. – mondta teljes nyugodtsággal.

     - Kimi, ne tedd ezt velem, kérlek. Tudod, hogy szeretlek. – mondtam, majd kis csend következett.

     - Hogy mondják magyarul azt hogy: szeretlek – kérdezte Kimi, mint aki témát váltott. Én persze elmondtam neki, nagy szipogás kíséretében, de azonnal a szám elé tettem a kezem és ismét könny szökött a szemembe. Azonnal megértettem miért kérdezte…

     - Ahha… Gergő is ezt mondta neked… Tényleg semmiség. Nem fontos. – mondta Kimi.

     - De… - kezdtem, de nem tudtam befejezni.

     - Nem kell megmagyaráznod. Megértem. Talán jobb is így…

     - Így? Hogy így? – kérdeztem

     - Így. Külön. Holnap mész haza ugye? – kérdezte

     - Igen. – mondtam sírva és lesütöttem a szemem.

     - Oké. Holnap én is hazamegyek. Ma pedig kint alszom a kanapén. – nem tudtam mit szólni. Teljesen el voltam keseredve, de megértettem Kimit. A helyében én is így reagáltam volna… Kimi ismét fogta magát, és elment. Én pedig ledőltem az ágyra és zokogni kezdtem. Csak sírtam és sírtam… Most tényleg vége. Addig-addig, hogy elaludtam. Délután 4 óra volt mikor felébredtem. Rendbe kaptam magam, hogy ne lássák, hogy sírtam, és átmentem Lizhez (és Ramihoz). Rami nyitott ajtót egyszál gyatyában.

     - Oh, bocs majd később visszajövök – mondtam kicsit zavarban, és a szemem elé tettem a kezem.

     - Semmi baj. Gyere be nyugodtan, ha Lizt kersed, ott van a hálóban. – mondta ásítozva. Én bementem, ő pedig elvonult a fürdőbe.

     - Szia – mondta Liz szintén ásítozva.

     - Szia. Még most keltetek? – kérdeztem és az órámra néztem.

     - Ahha. Sokáig maradtunk, jó volt ez a szülinapi buli. De ti hamar leléptetek.– mondta mosolyogva.

     - Ahha.

     - Ennyi? Hogy ahha? Én azt hittem, hogy tegnap ti ketten…

     - Igen.

     - Szóval igen?

     - Igen…

     - Akkor mi bajod? Miért vágsz ilyen savanyú képet? Nem volt jó?

     - De…

     - Akkor meg? Mi történt?

     - Semmi

     - Nekem ne játszd meg magad. Ismerlek már. Látom, hogy baj van. Mondd már.

     - Reggel megjelent Gergő…

     - Milyen Gergő? Az a Gergő? – kapott a fejéhez

     - Az… - és ismét csak sírni kezdtem. Túl sokat sírok mostanában…

     - Te jó ég! Gyere sírd ki magad. Meséld el mi történt. – mondta Liz, én pedig mindent elmondtam neki.

     - Jaj, te! Gyere ide. – és megölelt. Közben megjelent Rami, de én nem vettem észre, mert háttal voltam neki, és épp Liz vállán zokogtam. Rami kérdőn nézett Lizre, nem értette mi a baj, mire Liz intett neki, hogy menjen ki.

     - Vége. – mondtam és a szemem törölgettem. - Hogy is képzelhettem, hogy működni fog…

     - Ugyan már! Ki fogtok békülni.

     - Nem. Most nem. – mondtam szinte érzések nélkül, üveges tekintettel.

     - Beszéljek vele? – kérdezte

     - Ne! – vágtam rá – Semmi értelme… Igaza van. Ennek így kell lennie. Nem illünk össze…

     - Ne beszélj hülyeségeket! Még hogy nem illetek össze… Jobban összeilletek, mint bárki más.

     - Ezek szerint mégsem. Ez nem lehet véletlen. Előbb Fernando, most Gergő. Egyértelmű, hogy ez mind azért van, mert nem passzolunk össze. Külön kell válnunk. Jobb lesz így mindkettőnknek. Holnap eltűnök az életéből végérvényesen. Nem zaklatom többet.

     - Nem fogjátok kibírni egymás nélkül.

     - De. Muszáj lesz. – sóhajtottam nagyot. – Holnap reggel indulunk oké?

     - Reggel? De hát…

     - Kérlek.

     - Rendben, de biztos ezt akarod? Nem hagy egy kis időt, hátha lehiggad és kibékültök.

     - Felesleges. Ezt akarom.

     - Hát jó… Akkor én kezdek pakolászni. – mondta Liz

     - Oké. Én is. Szia.

     - Szia