Megakadt a szemem egy képen és a mellé biggyesztett szövegen… A képen Kimi és Jenni, láthatóan jól mulatnak. A szöveg: „Kimi és Jenni mégis kibékültek!” És hosszasan cikkezik arról, hogy Jenni és Kimi egy összejövetelen ismét együtt volt, és mivel minden hátráltató tényező megszűnt, megpróbálják mégegyszer. Hirtelen felkaptam a vizet. Szép… Alig, hogy eljövök, már ilyen cikkeket találok. És Jenni? Akivel egész jóba lettem, tegnap is beszéltünk telefonon egy órát. A képembe hazudott. Még hogy nem kell neki Kimi. Azonnal kapott az alkalmon, és már vissza is szerezte. Hogy lehet ilyen? Tegnap a telefonban is… Olyan kedves volt. És meg se említette. Még volt pofája vigasztalni. Meg hogy majd beszél Kimi fejével. Hát látom beszélt. Ennyit erről. És Kimi meg hát… Ezt nem vártam tőle… Hívom is gyorsan Jennit és megmondom neki a magamét.

     - Hello Mira! Jól vagy? Minden oké?

     - Hogy jól vagyok-e? Igen. Ami azt illeti remekül. Soha jobban. – mondtam gúnyosan

     - Mégis mi bajod? Nem értelek.

     - Nem értesz? Érdekes. Szerintem nagyon is érted. Csak annyi a bajom, hogy ismét van két ember aki átvert. Kimi hamar túltette magát rajtam… Te pedig… A képembe hazudtál. Kezdtem elhinni, hogy barátnők lehetünk, erre hátba támadsz. Hát kösz.

     - Én.. én… tényleg nem értem miről beszélsz. Biztos vagyok benne, hogy Kimi még mindig rágódik a dolgokon, de hogy jövök én a képbe? Miért támadlak hátba?

     - Ne játszd az értetlent. Láttam a cikket a képpel együtt. Nem versz át.

     - Milyen cikket? És milyen kép? – kérdezte csodálkozva, én pedig elmondtam neki hol találtam a cikket.

     - Jah, az… Jaj, te! Na figyelj! Először is. Valóban jól elvoltunk azon az összejövetelen, amire mindketten hivatalosak voltunk, de nem együtt mentünk és nem is együtt távoztunk. Beszélgettünk sokat, de szó sem volt róla, hogy ismét összejönnénk. Nem működött, beláttunk, és nem próbálkozunk újra. Egyszerűen csak nem marjuk egymást. Ezt fújják fel és értik félre ezek a hülye újságírók. Másodszor pedig: nézd csak meg a dátumot!

     - Úr isten! Hogy én mekkora egy hülye vagyok! – kiáltottam fel, mikor megláttam a cikk alatt az egy évvel ezelőtti dátumot. – Jenni! Én… nagyon sajnálom. Ne haragudj! Én csak…

     - Féltékeny voltál. Megértem. Semmi baj. El van felejtve.

     - De tényleg nagyon sajnálom. Olyan hülye vagyok. Nem kellett volna rögtön neked esnem. Bocsáss meg. – hadartam neki a sűrű bocsánatkérést. Ez… ciki. De úgy felkaptam a vizet. Azt hittem eljövök, és Kimi rögtön Jenni karjaiban vigasztalódik.

     - Mondom semmi baj. Nem haragszom. Nyugodj meg. És Kimi… szerintem még nincs veszve a dolog.

     - Dehogyis nem…

     - Csak várd ki a végét. – és hallottam a hangján, hogy mosolyog. Lehet, hogy ő sejt valamit, amit én még nem??? Ki tudja. Ezután elköszöntem és miután hosszasan szidtam magam a hülyeségem miatt, elaludtam.

Eltelt három nap. (Most péntek este van.) Engem egyfolytában piszkáltak a suliban. Nem is tudom mi lenne velem, ha Liz és Tomi nem lenne mellettem. A tanárok is utálnak, csak tudnám, miért. A matek tanárnőt értem, de a többi… Mindegy is. Nem törődtem senkivel, csak magammal, a családommal, és Lizzel, meg Tomival. Jobbnak láttam, ha nem „lázadok”, inkább foglalkozok a saját dolgommal. Jobban lenne, ha más is ezt tenné. A suliban visszavettem a csendesebbik énem, a matek tanárnő nagy örömére, és ismét ráálltam a tanulásra. Visszazökkentem a hétköznapokba. Ismét… Péntek este van, Tomitól jövök. Kocsit babráltunk, mint „régen”. Anya alig ismert rám, mikor hazaértem, alig látszódtam ki a koszból. De ezt hiszem érthető. Vettem egy kiadós fürdőt, vacsoráztam, majd el is nyomott az álom. De hajnali fél 3 körül felriadtam…