Az elmúlt két napban az összes alaplépést begyakoroltuk, illetve csak ő. Most már végre koncentrálhatunk az első műsor táncaira: a rumbára és az angol keringőre. A rumbához megvan a zene, az angol keringőhöz meg valami hagyományosat fogok keresni. Legalábbis azt hiszem. A délelőtt elment a próbával, majd felmentem a szobámba letusolni ebéd előtt, mert délután már csak a ruhapróba lesz. Éppen öltöztem, amikor kopogtak.

-Szia, gyere be. –engedtem be Kimit –bocs, még feltűzöm a hajam, de hallak. –mondtam, miközben bementem a fürdőbe.

-Okés, nyugodtan. Szóval…csak azért jöttem, hogy megkérdezzem, hogy nincs-e kedved enni.

-De, van. –kiabáltam ki, miközben összecopfoztam a hajam. Na jó, még feldobok egy  szempillaspirált, azért mégsem mindegy, hogy hogy nézek ki. Okés, azt hiszem így kimehetek. A farmer tökéletes volt a fehér pulcsival. –Mehetünk is. –mondtam, miközben kimentem. –Ja, a telóm, fél perc, csak nem találom. –kezdtem felforgatni a szobát.

-Mi lenne ha megcsörgetnélek? –wow, nem is rossz ötlet. Plussz még a száma is meglesz.

-Okés. –azzal lediktáltam a számom, és vártuk, hogy hol fog megszólalni a telefon.

-A párnád alól jön a hang. –mosolyodott el. Uh, ez komoly. Tényleg onnan.

-Köszi. –kapartam elő a telómat. –akkor most már tényleg mehetünk. –indultunk el kifelé. Már csak azt kéne tudnom, hogy miért vagyok ilyen ideges?? Mintha diónyi lenne a gyomrom, ráadásul libabőrös leszek, ha csak rám néz.

-Mit kérsz? –kérdezte mikor már lementünk és elfoglaltunk egy asztalt.

-Hm…nem is tudom. –nézegettem az étlapot, pedig már igazán tudhatnám, hogy milyen kajákat szolgálnak fel. –Miért nincs semmi spanyol kaja? Úgy ennék valami spanyol kaját.

-Hát…ezek szerint most sajnos nem fogsz. Mit szólnál a narancsos kacsához?

-Rendben, legyen. –adtam be a derekam, majd leadtuk a rendelést, és vártunk a kajára.

-És egyébként mióta táncolsz?

-Úgy 6 éves korom óta. És te? Mármint mióta foglalkozol autókkal?

-Mindig is érdekeltek a kocsik. Ramival, a bátyámmal is állandóan versenyeztünk.

-Képzelem, hogy milyen lehetett egy-egy versenyetek.

-Akkor számolj még hozzá néhány sebet, zúzódást és sok-sok koszos ruhát. –mosolygott.

-Jujj. –mosolyogtam én is –Bocs, a következőt muszáj megkérdeznem. –erre kérdőn nézett rám Kimi. –Milyen érzés egy Forma 1-es autót vezetni?

-Hihetetlenül jó. Leírhatatlan. Több száz lóerőt kell kordában tartanod, miközben alig látsz ki a pályára. Amikor gázt adsz, egyszerűen belepréselődsz az ülésbe, fékezéskor meg szinte lefejelnéd a kormányt. –csak úgy árad belőle a szó. És hogy csillog a szeme. Tök édes. –Most min mosolyogsz? –tényleg mosolyognék??

-Csak aranyos ahogy beszélsz. Mármint erről az egészről. –te jó ég, megint nem tudom normálisan kifejezni magam- szóval látszik, hogy imádod. –erre ő is mosolyogni kezdett.

-Jó étvágyat az ebédhez. –tette le elénk a pincér a narancsos kacsát.

-Köszönjük –válaszoltuk egyszerre.

-De rajtad is látszik, hogy élvezed amit csinálsz. –mondta Kimi két falat között.

-Már amikor. –szomorodtam el, és arra gondoltam, ami 5 évvel ezelőtt volt.

-Valami rosszat mondtam?

-Nem. Semmit. Csak eszembe jutott egy rossz emlék. Melyik volt eddig a legkedvesebb győzelmed? –próbáltam terelni a témát és a saját figyelmemet is.

-Huh, ez nehéz kérdés. Imádtam a monacoit, mert ott mindig különleges nyerni, de a japán pályán is különleges volt a 17. helyről nyerni. Tudod, hogy most olyan vagy, mint egy riporter? –mosolyogott. Okés, csináld ezt tovább, csak mosolyogj, akkor tökéletesen eltereled minden figyelmem.

-Bocs, nem akartam az lenni. –folytattam az evést.

-Nem azért mondtam, csak ők is ilyen kérdéseket szoktak feltenni. De tőled nem zavar.

-Okés, örülök. Bocs, ezt fel kell vennem, spanyol szám. –mondtam, miután csörögni kezdett a telefonom. –Tessék, Raquel Mendez –vettem fel természetesen spanyolul.

-Jó napot. Julio Nieto vagyok a barcelonai kapitányságról.

-Miben segíthetek? –mit akarhat?? Totál görcsbe rándult a gyomrom.

-Az ön szülei haltak meg öt évvel ezelőtt autóbalesetben, ugye?

-Igen. –uram atyám, mi történt??

-A szülei neve Pablo és Juanita Mendez?

-Igen. –kezdtem egyre rosszabbul érezni magam. Eszembe jutottak az emlékek.

-Nos, új tényező került elő egy másik nyomozás kapcsán, amelynek során más megvilágításba helyeződnek bizonyos dolgok.

-Vagyis? –most szándékosan nem fogalmaz úgy, hogy értsem is??? Basszus már a kezem is remeg.

-Valószínűleg a szüleit nem baleset érte, hanem megölték őket.

-Tessék???

-Higgye el, nagyon sajnálom, hogy 5 év után ismét megkezdődik a hercehurca.

-A rémálmok kezdődnek újra. És én mit tehetek?

-Egyenlőre semmit, csak tudatnom kellett önnel, hogy ismét nyomozás folyik az ügyben. Az eredményről be fogunk számolni. Ha kérdéseink lennének…

-Állok rendelkezésükre. –fejeztem be helyette a mondatot.

-Köszönöm. Akkor nem is zavarom, további szép napot.

-Magának is. –szép napot mi?? Ezek után?? –Kimi, ne haragudj, tartsunk esőnapot. Próba sem lesz délután. –álltam fel az asztaltól.

-Minden rendben? Tudok segíteni?

-Nem köszi. Csak egy kicsit szeretnék egyedül lenni. Holnap próbálhatunk. –indultam el kifelé.

-Raquel! –jött utánam Kimi.-Ugye tudod, hogy számíthatsz rám? –fordított maga felé. Csak bólogatni tudtam, meg nagy nehezen kinyögni egy köszönömöt, mert a sírás határán álltam, majd rohantam a szobámba és végigdőltem az ágyon. Egyre csak azok a képek jelentek meg előttem, amikor a rendőrök beállítottak a táncverseny kellős közepén, majd megkértek, hogy menjek velük, azonosítani a szüleimet. Végig azért imádkoztam, hogy csak egy félreértés legyen az egész, bár legbelül tudtam, hogy ők azok, mert a versenyre nem értek oda. Azt hittem, hogy csak dugóba kerültek, de nem. Ők voltak azok. És most megint újra kell élnem az egészet. Sírni kezdtem, s nem bírtam abbahagyni. Valószínűleg álomba sírtam magam, mert amikor felébredtem, 11 óra volt. Nem vágytam semmire, csak levegőre, így kimentem az erkélyre egy takaróval, és leültem a földre. Csak néztem a csillagokat, s arra gondoltam, hogy nem akarom ezt az egészet. Már egyszer lezártam magamban, ami pokoli nehéz volt, és nem tudom, hogy még egyszer képes vagyok-e végigcsinálni. Nem tudom, hogy meddig ültem kint, de fázni kezdtem, így bementem, és aludni próbáltam. Reggel letusoltam. Nem érdekelt, hogy egy zombi jobban néz ki, mint én. A szemem alatti karikákon az alapozó sem segített, és a szemem is vörös volt a sok sírástól. A reggelihez nem volt kedvem, így kihagytam és egyenesen a próbaterembe mentem.

-Csak nem gyötör meg a sok tánc? –jött velem szembe Fabiana. Szuper, már csak ő hiányzott.

-Nem. –válaszoltam röviden és próbáltam elmenni mellette, de nem sikerült.

-Pedig úgy nézel ki, mint aki egész éjjel nem aludt.

-Nem érdekel a véleményed. –mondtam halkan és ismét kísérletet tettem, hogy kikerüljem.

-Csak nincs valami bajod?? Szegénykém!! Biztos lefagyasztott a jégember –mondta gúnyosan.

-Gondolj, amit akarsz. –löktem félre, és végre sikerült bemennem a terembe. –Szia, kezdhetjük?

-Szia. Minden rendben? –hagyta abba rögtön a bemelegítést Kimi.

-Nem igazán, de kezdhetjük?

-Biztos ezt akarod?

-Aham. Rumba, jó?

-Persze. –azzal elkezdtünk táncolni. Szegénynek 5 percen belül 3-szor sikerült a lábára lépnem.

-Bocsi, sajnálom, nem akartam.

-Semmi baj. Pihenjünk egy kicsit, jó?

-Ne, táncoljunk. Kérlek! –néztem rá olyan könyörgően, hogy végül belement. Csak azt akarom, hogy fogja a kezem, hogy érezzem őt.

-Jól van, viszont mást táncolunk. Lassúzunk. –átállította a hifit egy lassú számra, majd átölelt azonban meg sem mozdultunk.