Felriadtam, mert azt álmodtam, hogy valaki kopog az ajtón. Mikor észhez tértem és beszámítható állapotba kerültem, azt vettem észre, hogy valóban kopognak. De nem az ajtón, hanem az ablakon. (földszinti szobám van, de jól „elrejtve”, messze anyáék szobájától és a konyhától) Szóval kopogást hallottam az ablakon. Kikászálódtam az ágyból, egy kis rövidgatyában, meg pólóban. A sötétben fél órába telt mire eltaláltam az ablakig. Annyi eszem nem volt, hogy lámpát oltsak. Elténferegtem az ablakig, elhúztam a függönyt, de még nem esett le, hogy mi történik. Hogy kissé fura, hogy valaki hajnali fél 3-kor az ablakomon kopog. Nagy ásítások közepette kinyitottam az ablakot, és… szinte rögtön kipattantak a szemeim.

     - Úr isten, képzelődöm – mondtam, majd elindultam volna vissza az ágyamhoz, de a valaki elkapta a karom.

     - Ne! – szólt utánam

     - Te mi a fészkes fenét keresel itt?! – kérdeztem Kimitől, ugyanis ő állt az ablakban, de azt hiszem eléggé elkiáltottam magam, mert a két szomszédos házban már láttam, hogy lámpát kapcsoltak.

     - Elmondanám, ha beengednél. – mondta, mire én elálltam az ablakból, hogy be tudjon mászni. Majdnem sikerült hangosan elnevetnem magam, mikor szegény szó szerint beesett az ablakon. Hatalmasat koppant. Azt hittem bevágta a lábát valamibe, mert fel is szisszent.

     - Miért nem az ajtónál próbálkoztál? – kérdeztem, miközben próbáltam visszatartani a nevetést.

     - Az ajtón túl egyszerű lett volna. És még a szomszédokat sem vertem volna fel. – mosolygott, miközben próbált lábra állni, én pedig magamban fulladoztam a nevetéstől. Majd kinéztem az ablakon látta-e valaki az előző superman-es akciót, majd becsuktam az ablakot, és egy kicsi, asztali lámpát csak feloltottam. Közben komolyra váltottam.

     - Most már igazán elmondhatnád, hogy mi a francot keresel itt, és törsz rám hajnalok hajnalán. – szögeztem neki a kérdést a félhomályban.

     - Beszélnünk kell.

     - Azt hittem, már mindent megbeszéltünk. Te mondtad. Vagy nem?

     - Igazad volt. – mondta

     - Tudom. Deee, miben is? – nem értettem mit akar

     - Félek. Félek, hogy elveszítelek, és ez nagyon rossz érzés.

     - Ezért inkább magad „küldtél el”. Értem. Ezért jöttél? Hogy ezt elmondd?

     - Egyrészt igen.

     - És másrészt?

     - Bocsáss meg. Ne haragudj, hogy úgy viselkedtem. Nem kellett volna, hisz nem vertél át, vagy ilyesmi, arról pedig nem tehetsz, hogy előkerült a múlt…

     - Örülök, hogy rájöttél, kár, hogy nem sikerült előbb. Nos, ennyi? Oké. Akkor most jobb, ha mész. Mindkettőnknek jobb lesz.

     - Elküldesz?

     - Hiszen gyakorlatilag te küldtél el engem. Mert állítólag nem szeretlek. Kár, hogy csak én nem tudtam róla…

     - Azt csak úgy mondtam. Nem gondoltam komolyan.

     - Nekem komolynak tűnt. Nagyon is.

     - Tudom, de… Ne haragudj, kérlek. Folytassuk ott, ahol abba hagytuk. Jó?

     - És ha jön megint valami zavaró tényező, akkor mi lesz? Megint elküldesz? Erre nekem nincs szükségem, bocs. – mondtam még mindig komoran.

     - Nem! Ez volt az utolsó ilyen. Túl gyorsan megsértődöm, de nem lesz több ilyen. Ígérem. – mondta és közelebb lépett hozzám.

      - És mi erre a biztosíték? – kérdeztem, miközben éreztem, hogy egyre nehezebb neki ellent mondanom.

     - Az, hogy nem bírom ki nélküled. Szeretlek. – pár perc néma csend következett. Várta mit reagálok. És én is… Nem tudom jól teszem-e, ha megbocsátok neki. Eljátszottam a gondolattal, mi lenne, ha azt mondanám neki, hogy menjen el, és tényleg vége. Elképzeltem, ahogy teljesen reménnyel teli arca, ahogy lehajtott fejjel, szomorúan beül a kocsiba és elhajt. De ez hülyeség. Szeretem! Ebben egy percig sem kételkedtem. És ahogy néz rám azzal a kék szemeivel, mint egy édes kiskölyök, aki elszégyellte magát. De nem. Inkább, mint egy édes szőke herceg, aki arra vár, hogy végre magához ölelhesse és megcsókolhassa azt a lányt, akit szeret.

     - Na, mit mondasz? – ezzel a kérdéssel visszazökkentett a földre. Kissé elkalandoztam, miközben szegény Kimi itt áll előttem és reménykedve várja válaszom.

     - Én is szeretlek! – mosolyodtam el végre és oda léptem hozzá. Ő felkapott, mint egy tollpihét, és megcsókolt.

     - Már azt hittem végleg elveszítelek a hülyeségem miatt. – súgta a fülembe, miközben szorosan magához ölelt.

     - Egy könnyen nem szabadulsz meg tőlem. – mondtam letörölhetetlen vigyorral a képemen.

     - Remélem is. – hangzott a válasz, majd ismét csók következett.

     - Mondtam már, hogy bolond vagy? – vigyorogtam még mindig

     - Ezt még nem. De álljunk csak meg. – mondta, de nem mindig szorosan fogott – Az előbb azt mondtad „bolond”? – kérdezte felhúzott szemöldökkel.

     - Na jó, nem bolond csak, egy kicsit béna. – mondtam mosolyogva

     - De most miért? – kérdezte legörbülő szájjal.

     - Hát így átesni a földszinti ablakon… - nevettem el magam.

     - Jól van na. Nem vagyok egy Rómeó-típus. Nem sűrűn mászom be más ablakán. – mosolyodott el ő is – De be kell látnom, tényleg béna voltam.

     - Béna. De édes béna.

     - Áh! Édes?

     - Ahha. – válaszoltam újabb csók kíséretében, majd leültünk az ágyra, be a sarokba.

     - Honnan tudtad, hogy itt lakom? – kérdeztem mikor már összebújva gubbasztottunk az ágy végében.

     - Hát tudod… van neked egy nagyon jó barátnőd, akinek megszereztem a számát a bátyámtól.

     - Liz! Megölöm, ha találkozunk. – nevettem magam elé

     - Most miért? Ha nem mondja meg, hol laksz, most nem lennénk itt.

     - Igazad lehet. Akkor meghagyom az életét. – de a vigyort nem lehetett letörölni a képemről. – És… hol szálltál meg? –kérdeztem

     - Ő… sehol. Egyenesen ide jöttem. – jött a válasz

     - Uhh. Hát akkor… Sajnálom, de attól tartok itt kell maradnod.

     - Micsoda tragédia. – vigyorgott ő is – De nem zavarok?

     - Engem nem, a szüleimet pedig… azt hiszem őket sem. De mondd csak Jégemberem. Adjak egy pulóvert? Nem fázol? – mutattam a pulcsijára, arra célozva, hogy október vége van ugye, de nem az északi sarkon vagyunk, és lakásban azért elég meleg van. – Ilyen eszkimó cuccba nem engedlek be a jó meleg takaróm alá.

     - Igazad van, csak eddig tudod azzal voltam elfoglalva, hogy visszaszerezzem a barátnőmet. – mondta, miközben eleget tett előző kérésemnek, és pólóban és gatyában bújt vissza mellém

     - Oh, értem. És… tényleg szereted azt a lányt? – kérdeztem a lehető legértetlenebb képpel. Hosszú csók következett.

     - Kielégítő válasz? – kérdezte

     - Talán, de még vannak kétségeim. – és megállás nélkül mosolyogtam. Ezzel még elszórakoztunk egy darabig, majd 4 óra körül végre elaludtunk. Együtt.