Reggel arra ébredtem, hogy valaki néz. Kimi. Feküdt mellettem, a fejét a kezén támasztotta.

     - Szép jó reggelt. - mondta

     - Szia, jó reggelt – válaszoltam ásítva. Kaptam egy puszit, majd rövid csend következett.

     - Azt hiszem, megvan. – törte meg a csendet Kimi

     - De mégis mi? Mi van meg? – kérdeztem

     - A megoldás arra, amiről az este beszéltünk.

     - Igen? – csillant fel a szemem – És mi lenne az?

     - Hát… nem tudom, mit fogsz szólni hozzá, de szerintem ez a lehető legjobb ötlet.

     - De mondd már!

     - Hát arra gondoltam, hogy mi lenne, ha velem jönnél?

     - Őőő, de mégis hova?

     - Mindenhova.

     - Hogy érted? – csodálkoztam, felhúzott szemöldökkel.

     - Gyere velem. Mindenhova. Svájcba. Aztán ha kezdődik az évad, akkor is. Szerintem még munkát is találnánk neked a csapatnál. Gyere velem, kérlek.

     - De… de… uhh. Hát én… Jó lenne, de... Itt van a suli, és különben is. Anyáék így is több mindenbe belementek egy szó nélkül, mint gondoltam. Ebbe nem egyeznének bele.

     - A szüleidet bízd ide. A sulit meg… befejezed a neten. Úgy sincs már sok hátra, nem?

     - Igen, de… Liz is itt van. Nem hagyhatom itt pont most.

     - Akkor ő is velünk jön. Majd Svájcban szerez magának valakit. – mosolyodott el. Nem tudtam mit mondani. Ez tényleg nagyon jó lenne. – na mit mondasz? – kérdezte

     - Hát. Talán Liznek könnyebben menne a felejtés. És igazából a sulit már nagyon utálom. Talán jót tenne a levegőváltozás.

     - Akkor?

     - Oké! – vágtam rá, és megcsókoltam. – De a szüleimmel beszélni kell.

     - Rendben. Persze. Még ma megemlítem nekik.

Ebéd után úgy gondoltuk előadjuk a dolgot anyáéknak.

     - Anya, apa! Mennyünk a nappaliba. Mondani szeretnénk valami fontosat. - kezdtem

     - De… ugye nem vagy… - meresztett anya hatalmas szemeket

     - Dehogy vagyok terhes! Egészen másról van szó. – vágtam rá gyorsan, mielőtt befejezte volna a mondatot. Majd mindenki leült.

     - Arról van szó… - kezdte Kimi – hogy ki kellene küszöbölni a távolság-problémát köztem és Mira közt.

     - Mire akarsz kilyukadni? – kérdezte apa

     - Arra gondoltunk, illetve az én ötletem volt, hogy mi lenne, ha Mira velem jönne. Mindig. Most majd Svájcba hozzám, aztán ha az idény megkezdődik, akkor is.

     - Mi? Szó sem lehet róla! – vágta rá anya – Itt van a suli. Nem hagyhatod abba. – célozta nekem a dolgot. – Vagy mégis hogy gondoltad?

     - Nem hagynám abba a sulit. Csak a neten fejezném be. Már úgy sincs sok hátra, és amúgy is utálok már suliba járni.

     - De hát, ott egyedül a nagyvilágban… - folytatta anya, de már alacsonyabb hangerőn.

     - Nem lesz egyedül! – vágott közbe Kimi. – Semmi baja nem lesz, és én majd mindenről gondoskodok. Nem lesz baj.

     - És ha minden jól megy Liz is velünk jönne. Svájcba. – folytattam

     - De… de… - habogott anya – Te nem is szólsz semmit?! – szólt rá mérgesen apára

     - Most mit szóljak? Szeretik egymást, és együtt akarnak lenni. Hol itt a probléma? – „Ez az! Tudtam, hogy apára számíthatok ilyen téren.” J

     - Hogy hol itt a probléma? A lányod épp el akar menni. És nem a szomszéd városkába! – borult ki anya.

     - Ne csináld már! Vedd már észre, hogy felnőtt. Előbb-utóbb úgyis itt hagyott volna minket. És az az előbb-utóbb most jött el. Bele kell törődnünk. És azért gondolom, meglátogatna néha-néha. – mondta apa, én pedig hevesen bólogattam. – Bízz már benne egy kicsit. Nem lesz semmi baja. Szerintem jó kezekben lesz. – mosolygott apa, mire most Kimi kezdett hevesen bólogatni.

     - Talán igazad lehet… - vallotta be anya szomorúan. – Oké! Mennyetek. – mondta ki nagy nehezen.

     - Köszönöm! Nagyon szeretlek benneteket! – és megöleltem mindkettőjüket.