Én gyorsan beszaladtam a szobámba felhívni Lizt a hírrel, Kimi pedig ott maradt a nappaliban anyáékkal. Hívom Lizt. Kicsöng.

     - Hallo. – szólt bele Liz. Hallottam a hangján, hogy sírt.

     - Szióka. Jól vagy már? – kérdezte

     - Mihez képest? – kérdezte szipogva

     - Jaj, te csaj. Annyira sajnálom. De van ám jó hírem!

     - És mi lenne az? – kérdezte unottan, én pedig elmeséltem neki

     - Megyünk Svájcba pár nap múlva! Olyan jó! – örvendeztem a telefonba

     - Aha. Jó nektek. – mondta még mindig unott hangon

     - De nem érted. Te is jössz!

     - Én? Veletek?

     - Igen te! Csak nem gondoltad, hogy itt hagylak… - nevettem

     - Ez igazán kedves, de most rontsam ott a levegőt nektek?

     - Te miről beszélsz? Dehogy rontod. Sőt mikor mondtam Kiminek, hogy nem akarlak itt hagyni, ő ajánlotta, hogy gyere te is. Jót fog tenni a változás hidd el. Naaaaa! Mondd, hogy jössz.

     - Hát nem is tudom. Talán tényleg jót tenne. Oké. Benne vagyok. De még meg kell beszélnem anyáékkal.

     - Ezzz az! Oké. Úgyis elengednek, tudom. – nevettem – Akkor én most le is teszem. Majd szólj, hogy mire jutottál. Szia!

     - Oké. Szia!

Közben a nappaliban Kimi beszélgetett anyáékkal:

     - De kérlek vigyázz rá! – mondta anya. A lelkére kötötte Kiminek, hogy nagyon vigyázzon rám.

     - Persze, hogy vigyázok. Ez nem kérdés. Tessék megnyugodni, minden oké lesz. – nyugtatta Kimi anyát. Apát nem kellett, ő nyugodt volt. Ő csak egy: „100 szemed rá!”-t fűzött hozzá.

     - Lesz ott 200 is. – mosolygott Kimi

     - Mikor akartok menni? Mert gondolom, nem olyan sokáig akarsz már itt maradni. – kérdezte anya.

     - Hát ezt még nem tudom. Hamarosan. – jött a válasz Kimitől.

     - De a születésnapját még itt töltitek?

     - Jaj tényleg. Majdnem kiment a fejemből! Két nap múlva, kedden lesz, ugye?

     - Igen. – válaszolt apa

     - Itt is vagyok. – kerültem elő én is végre. – Befejeztétek a bizalmas beszélgetést? – kérdeztem nevetve.

     - Igen. Menjetek be a szobádba nyugodtan. – mondta anya, mi pedig elvonultunk.

     - Miről beszélgettetek oly hevesen? – kérdeztem Kimitől

     - Semmi különösről. Csak, hogy Szerda reggel indulunk Svájcba. Jó?

     - Persze. És még?

     - És anyukád a lelkemre kötötte, hogy nagyon vigyázzak rád.

     - Oh. És szót fogadsz neki?

     - Még szép.

     - Helyes. Éééés… hogy fogsz vigyázni rám?

     - Így… - mondta, majd magához húzott és hosszan megcsókolt.

     - Hm… Már alig várom. – mondtam vigyorogva

     - Én is. – válaszolta – És? Beszéltél Lizzel? Jön?

     - Igen beszéltem. Megbeszéli a szüleivel, és majd tudatja velem a fejleményeket. Én pedig azt hiszem, holnap reggel bemegyek a suliba és kiíratkozom.

     - Rendben. Elkísérjelek?

     - Szerintem jobb, ha nem. Még a végén Barbika rád tapad. – nevettem

     - És az téged zavarna? Féltékeny lennél? – kérdezte sunyi vigyorral

     - Én? Féltékeny? Dehogy! Az a te mániád.

     - Dede. Tudom, hogy zavarna. Akkor is féltékeny voltál, mikor megtaláltad azt egy évvel ezelőtti képet rólam meg Jenniről.

     - Mi? – a francaba, ezt meg honnan tudja? – Milyen kép? – játszottam az értetlent zavaromban

     - Beszéltem Jennivel. – Na szép. Áruló. – Féltékeny voltál, ne is tagadd! – nevetett

     - Én nem voltam féltékeny, csak… Oké. Lebuktam. Igen, féltékeny voltam. Most jó?

     - Aha. – mosolygott – És tudod miért jó?

     - Miért? – kérdeztem sértődötten

     - Mert ha féltékeny vagy, akkor szeretsz.

     - És ezt eddig nem hitted el?

     - De. De így már tuti – mosolygott – De azért ne vidd túlzásba. Mint én… - és lehajtotta a fejét, mint aki elszégyellte magát.

     - Nem fogom. De neked meg meg kell bíznod bennem.

     - Esküszöm. – mondta. Majd csörgött a telefonom…