Mi hazamentünk, hagytuk Ramit pihenni.

Másnap Kimi látogatta meg, majd én és Liz. Napról napra egyre jobban lett, és hamarosan hazaengedték. Oda költözött hozzánk Svájcba. Liz pedig úgy döntött, átcuccol Nickhez. Rami megértette, hogy Liz már nem az övé, és ezért csak magát okolhatja. Beletörődött, és jó barátok maradtak Lizzel. Sőt, Nickel is. Mind az öten jól elvoltunk. A jólét és önfeledt boldogság azonban nem tarthatott sokáig…

Egyik reggel Kimi ébredt leghamarabb. Én telefoncsörgésre ébredtem, Kimi nem volt mellettem. Felvettem, Liz volt.

     - Hallo. – szóltam bele kicsit kómásan.

     - Szia Mira! Láttad már a mai újságot?

     - Úgy hallatszik, hogy én ma már olvastam újságot? Még magamon kívül vagyok, szóval remélem fontos. – mondtam ásítozva

     - Az, megnyugodhatsz. Mióta volt az az incidens Alonsoval, találkoztál vele? – kérdezte

     - Nem. Miért kellett volna? Mi van? – értetlenkedtem.

     - Jobb ha leülsz.

     - Fekszem.

     - Az még jobb. Szóval ma reggel kinyitom az újságot, és mi van benne?

     - Na mi? Paris Hilton elvesztette a táskáját? – gúnyolódtam, még mindig fél álomban.

     - Nem! A címlapon egy kép rólad és Kimiről, ami Alonso képével van félbe szakítva. A szalagcím a következő: „Kimi! Az életben is te vesztettél” A cikkben pedig azt fejtegetik, hogy te és Alo…

     - Mi???! – azonnal felpattantam az ágyról, és már egy cseppet sem voltam álmos.

     - Ez az igazság. De ugye, te tényleg nem…

     - Nem! Nem találkoztam vele! Ha találkoztam volna már a másvilágon lenne. Hogy képzeled, hogy én leállok vele, mikor… - fakadtam ki és szinte már kiabáltam.

     - Oké. Oké. Bocs. Igazad van.

     - A mocsok! Hogy lehet ilyen?! Ez nem igaz. Kimit akarja kicsinálni, vagy engem? Bár ha így halad, mindkettőnket sikerül. Kösz, hogy szóltál. Akkor most azt hiszem megint van mit tisztáznom Kimivel. – sóhajtottam nagyot.

     - Oké. Akkor szorítok.

     - Köszi, szia. – azzal letettem. Na szép… Jól indul a nap. És Kimi már ébren van. Remélem még nem látta az újságot. Erőt vettem magamon, és elindultam le. Lassan mentem le a lépcsőn. Kimi a konyhaasztalnál ült, és egy újság volt előtte. Egyik keze az újság lapján, másik kezével egy kanalat forgatott az asztalon.

     - Jó reggelt. – mondtam halkan, miközben félve, lassan közelítettem felé.

     - Neked is. – mondta

     - Mit olvasol? – kérdeztem óvatosan

     - A mai újságot. – válaszolta, már megint azzal az üveges tekintettel. Megláttam Fernando képén, rögtön tudtam, hogy elkéstem. Már látta.

     - Kimi, én… én nem. – mondtam halkan, miközben leültem vele szemben az asztalhoz, és elsírtam magam. Kimi nem szólt semmit, csak nézett. De valahogy most nem volt olyan rideg. Csak nézett, majd mikor észbe kapott gyorsan letette az újságot, odaült mellém és megölelt.

     - Én tényleg nem! Esküszöm! – mondtam, szinte már zokogva.

     - Tudom! Tudom… - mondta miközben szorosan ölelt és a hátam simogatta.

     - Tényleg? Hiszel nekem? – néztem rá, miközben a könnyeimet törölgettem.

     - Igen. Megbízom benned, eddig is meg kellett volna. Nem követem el még egyszer azt a hibát. Persze, hogy elhiszem. Szeretlek.

     - Én is téged. – mondtam még szipogva, majd ismét megöleltem.

Oké, ezen túl vagyunk. Szerencsére jól alakult. Elvileg… Délután elmentünk Lizhez és Nickhez, Rami meg a dolgait intézte. Feltűnően több embert láttunk a megszokottnál, és néhányan elég furcsán néztek ránk, illetve inkább rám. Fájdalmas arccal néztem Kimire, mire ő kedvesen rám mosolygott, és próbálta elterelni a figyelmem, hogy ne foglalkozzak velük.

Hamarosan megérkeztünk Nickhez. Teljesen el is felejtettük azt a reggeli újság-dolgot. Viszont még nem volt vége…

Mikor haza mentünk, az úton, minél közelebb értünk Kimi házához, egyre több volt az ember az úton. Fura, máskor egy lélek sem jár erre.

     - Mondd, hogy ez nem az amire gondolok! – mondtam, és szomorú, egyben ideges pillantást vetettem Kimire.

     - De. Azt hiszem az. – válaszolta Kimi mikor a ház előtt gyülekező újságírókra és fotósokra pillantott…

     - Most mit fogunk csinálni?

     - Most? Szépen bemegyünk.

     - De…

     - Nyugi. Csak ne válaszolj nekik semmire. És gyere utánam. – mondta. Én bólintottam, majd adott egy csókot, Erősen megfogta a kezem, és megpróbáltuk „visszafoglalni” a házat…