Átköltöztünk Nichez, de kis idő után rá kellett jönnünk, hogy a jónak tűnő ötlet mégsem olyan jó. A sajtó elől nem lehet elbújni. Legalábbis ennyivel nem lehet megúszni. Nem fognak leszállni rólunk, még nem lépünk valamit. Mi pedig lépünk. Jobban mondva lelépünk. Úgy döntöttünk mind a négyen elhúzódunk, a vélhetően csendesebb, nyugodtabb Finnországba.

     - Mira! Nem tudom, te hogy vagy vele, de nekem elegem van ebből a „bujkálásból”. Lenne egy ötletem. – kezdte Kimi

     - Egyet értek. Mondd csak.

     - Mennyünk haza Finnországba. Porkkala-ba – tért a lényegre kertelés nélkül. – Akár mind a négyen fordult Lizhez és Nickhez

     - Miért is ne?! – mondtam.

     - Ugye! És amúgy is közeledik a karácsony, Gyönyörű minden olyankor! Megmutatom neked Espoot, meg Helsinkit, meg amit akarsz. Elmehetnénk egy hokimeccsre, meg gokartozni. És megtanítalak snowboardozni is! Imádni fogod! – csak úgy dőltek belőle a szavak. Én is csodálkoztam, mennyire beleéli magát. Látszott rajta, milyen lelkes, hogy szeretné mindezt meg is valósítani. És talán az is szeretne végre nyugalmat maga körül. Én csak néztem, ahogy áradnak ki a szavak belőle, és mosolyogtam.

     - Oké. – mondtam halkan.

     - Igen? Rendben? – kérdezett vissza, talán furcsállta, hogy ilyen könnyen beadtam a derekam

     - Rendben – mondtam kicsit hangosabban.

     - De jó! Ígérem nem bánod meg. Tetszeni fog.

     - Ebben biztos vagyok.

Lassan elkészültünk, két nap múlva mind a négyen (+ Ajax J) elindultunk Porkkala felé. Egyenesen (majdnem egyenesen) északnak. Hát, ami azt illeti, nem egy rövid kis túra, meglehetősen hosszú volt az út. Szinte láttam magam előtt a térképet, amint egy apró pont elindul Svájcból, föl északra, szinte félbevágva Európát.

Tallinban jártunk, már csak a Finn-öböl választott el minket Finnországtól.

Amint elértük a partot (komppal mentünk). És végre megérkeztünk álmaim országába. Az Ezer tó országa. Nem akartam elhinni, Mindig erről a helyről álmodtam, és most itt vagyok. Azonnal elbűvölt. Ennek a helynek van valami sajátos, egyedi varázsa, amit leírni nem lehet. Sok helyen a természet szinte érintetlen, teljes valójában tárul elénk. A friss levegőt már majdnem harapni lehet. Hatalmas fenyőerdők, folyók és főleg tavak melyek vize kristálytiszta. A szigetek, folyók és tavak ezrei kellemes hajókirándulásra csábítják az embert.

Porkkala egy csendes kisváros volt, kb. 30 km-re Helsinkitől, eléggé partközelben. Csodálatos. Az emberek pedig… Sokak szerint nem olyan közvetlenek, mint a déli országok lakói, ez talán igaz is, viszont szerintem végtelenül kedvesek, és segítőkészek. Ha valakit a bizalmukba fogadnak, akkor egy életen át támogatják, és segítik azt.

Kimi háza legalább olyan gyönyörű volt, mint a svájci. Gyorsan kipakoltunk, majd kerestünk valami harapni valót. Miután jóízűen elfogyasztottunk az ennivalót, Kimi és Nick bealudt a kanapén. Mindenkiből kivett ez az utazás, de főleg belőlük, akik végig vezették az utat. Ajax volt a legélénkebb. Nem lehetett bírni vele. Így Lizzel úgy döntöttünk, hogy elmegyünk sétálni Ajax-al, és felfedezzük a környéket. A kulcscsörgésre Kimi egy pillanatra felriadt.

     - Hova mentek? – kérdezte félholt állapotban.

     - Csak sétálni. Ajax is jön. Ti csak aludjatok. – mondtam halkan. – Majd jövünk.

     - El ne tévedjetek. – mondta végezetül Kimi, és vissza is aludt. Lizzel összemosolyogtunk, majd elindultunk.

Az a környék… Engem teljesen megbabonázott. Úgy éreztem magam, mint… mint Alice Csodaországban. Ez kellett nekem. Ez hiányzott az életemből. Úgy éreztem, mintha ide tartoznék, mintha eddig is itt kellett volna lennem. Valahogy… jó volt az egész. És az a karácsonyi hangulat már december elején… Imádom. Olyan szép minden, mint a mesékben. Vagy még szebb.  Végigjártuk a környéket, megnéztünk minden kis boltot. Közben besötétedett. Az apró házak az esti félhomályban, havas tetőkkel, az ablakokban kis karácsonyi díszek villogtak. Bámulatos az egész.