Kimi becsengetett. Mozdult a kilincs, és egy alacsony, kedves arcú nő állt az ajtóban. Paula volt, Kimi anyukája, Amint meglátta, azonnal fia nyakába borult.

     - Szervusz kisfiam! Olyan rég jártál felénk. Jól vagy? – olyan kitörő örömmel fogadta, hogy… jó volt nézni. J

     - Szia anya. Igen jól. – mosolygott.

     - Szervusz fiam. – jelent meg Matti is, és ő is megölelte Kimit

     - Szia. Anya, apa! Ő itt Mira! – mondta, miközben egyik kezével átfogta a vállam. Én zavartan mosolyogtam, nem tudtam, mire számítsak. Féltem az első reakcióktól. De kellemesen csalódtam.

     - Á, Mira! Szervusz. – ölelt meg váratlanul engem is Paula, mintha már régóta ismerne. Meglepődtem, erre nem számítottam, de észbe kaptam és viszonoztam.

     - Jó napot! – köszöntem én is, majd kezet nyújtottam Mattinak is.

     - Jaj, úgy örülök, hogy végre megismerhetlek Mira! Kimi sokat áradozott ám rólad. – mondta Paula, de az utolsó mondatot kicsit halkabban.J

Nagy kő esett le a szívemről, hogy ilyen kedvesen fogadtak. Őszintén szólva, rosszabbra számítottam. Nem tudom miért, de valahogy arra számítottam, hogy Paula majd egy lehetséges „ellenséget” lát bennem, aki el akarja venni tőle a fiát. De szerencsére nem így van. Remélem…

     - Gyertek már be, ne az ajtóban álldogáljatok. – invitált be Matti.

     - Üljetek le és meséljetek! Mindjárt kész az ebéd. – mondta Paula. – Mira, remélem szereted a halat!

     - Igen, nagyon! – válaszoltam

     - Helyes! – bólogatott Matti.

Kellemes ebéd közben gyakorlatilag mindent elmeséltünk Kimi szüleinek. Nagyon kedvesek, és közvetlenek voltak. Kifejezetten jól éreztem magam. Nevettünk egy csomót, tényleg olyan volt, mintha már régen ismerném őket és ők is engem.

     - Paula, ez isteni volt! – mondtam, miután elpusztítottam a tányérom tartalmát. – Segítek elpakolni. – azzal fel is álltam és segítettem pakolni.

     - Köszönöm. Örülök, hogy ízlett. Családi recept. Egyszer talán… majd neked is megtanítom. – mosolygott. Zavartan visszamosolyogtam. Ezzel most arra célzott amire gondolok? A választ azonnal meg is kaptam.

     - Mira, te nagyszerű lány vagy… - kezdte Paula. Jaj, most mi jön? A „de”? „Nagyszerű lány vagy, de Kimi nem való hozzád”? – És örülök, hogy végre boldognak látom a fiam. Sok a nyomás rajta. Nem is tudom, hogy bírja. Talán miattad. Látom, hogy boldog. Boldog veled, és ez engem is boldoggá tesz. Szeret téged. Csak annyit kérek tőled, hogy szeresd és ne okozz neki csalódást. – fejezte be Paula a mondandóját. Miért vagyok én újabban ilyen pesszimista? Mindig azt hiszem, hogy valami rossz fog történni, pedig nem. Habár Paula előbbi őszintesége felém nézve meglepett. (ismét meglepett) Meglepett, de jól esett. Nagyon jól! Már-már a könnyeimmel küszködtem, de még bírtam.

     - Köszönöm. És még annyit, hogy… szeretem Kimit és soha nem tudnék neki ártani. – reagáltam Paula „beszédére”, majd ismét leültük az asztalhoz. Még egy kis beszélgetés, meséltem még magamról, stb., majd hirtelen és váratlanul Matti megszólalt.

     - Mira! Én csak annyit mondanék, hogy… Üdv. a családban! – na ez kész. Itt eltört a mécses. Nem tudtam visszatartani a könnyeimet. (Persze örömkönnyek voltak.) Kimi pedig kedvesen elmosolyodott és megölelt. Ezek a szavak nekem hihetetlenül jól estek. Annyi önzetlen szeretet kaptam tőlük ezalatt a rövid idő alatt, hogy… nem is értem. Annyira kedvesek voltak velem, elfogadtak, kedvelnek… Ez annyira jó érzéssel töltött el, mint még soha semmi.

Miután mindenki (főleg én) összeszedte magát, Kiminek ismét mehetnékje lett.

     - Szereted a gyerekeket, ugye? – kérdezte Kimi

     - Most viccelsz? Persze! – mondtam széles mosollyal

     - Akkor jó. Van kedved meglátogatni velem néhány beteg kissrácot a közeli gyerekkórházban?

     - Persze. – vágtam rá.

     - Szuper. Indulhatunk? – mosolygott. Bólintottam, majd a kórházba vettük az irányt.