Arra ébredtem reggel, hogy fázok. Nem csoda, hisz a takaró félig lelógott az ágyról…

- Jó reggelt álomszuszék! – vigyorgott a képembe Kimi. Nem mintha bántam volna.

     - Jó reggelt! – nyújtózkodtam

     - Kipihented magad?

     - Azt hiszem.

     - Helyes!

     - Miért? Mi a mai program?

     - Miből gondolod, hogy van mai program? – kérdezte csodálkozva

     - Megérzés. Tudom, hogy megint kitaláltál valamit. Nincs igazam? – vigyorogtam

     - Hoppá. Lebuktam. Igen, van tervem mára.

     - És meg is osztod velem a terved?

     - Szeretnéd?

     - Hát… Igen. – és elővettem lehető legbájosabb mosolyom. J

     - Na jó. Szóval mára ezt terveztem, hogy elmegyünk snowboardozni.

     - Jó, de én nem tudok…

     - Nem baj. Majd megtanulsz.

     - Vagy nem…

     - Vagy de! A legjobb tanárt kapod. – vigyorgott Kimi

     - Áh, igen? És ki az?

     - Igen, egy kedves, aranyos, imádni való, jóképű fazon. Ja! És szerény! – Ezz kész. Úgy vigyorog, hogy az nem igaz. Eszméletlen. J

     - Hogy te milyen… milyen…

     - Milyen mi? – mosolygott

     - Olyan… áh, inkább hagyjuk, mert még a végén elbízod magad.

     - Én? Soha. De ha nem, hát nem. Ha nem akarod bevallani, hogy hihetetlenül okos, ellenállhatatlan vagyok…

     - Hey! – azzal kapott egy párnát a képébe. Mire menekülőre fogta és az ajtó felé vette az irányt. Egyetlen szerencséje, hogy még lusta voltam ahhoz, hogy az ágyból kipattanjak. Az ajtó felé indult, ki is nyitotta azt, de még visszanézett.

     - Jól öltözz fel, mert hideg lesz. Hacsak nem akarsz hóember lenni. – vigyorgott be a résnyire nyitott ajtón. Már emeltem is nevetve a következő párnát, de gyorsan becsukta az ajtót és kiment.

Beletelt egy kis időbe mire kikászálódtam az ágyból. A ruháim között turkáltam, mikor Liz nyitott be.

     - Na mi a helyzet? – kérdezte

     - Semmi különös. „Snowboardozni” megyünk Kimivel. Ti is jöttök ugye?

     - Hát úgy néz ki.

     - Oké. Amúgy mi van veled, meg Nick-kel? Mostanában nem sokat beszélünk ilyenekről.

     - Hát jól megvagyunk. Jól érzem magam és ez így most jó. Nem akarok rajta változtatni.

     - Helyes.

     - Na én megyek is. Csak belestem. Készüljünk, mert lassacskán indulunk.

Magamra öltöttem a célnak legmegfelelőbb ruhámat és el is indultunk. Nem volt rövid út, hiszen elég sokat kellett észak felé mennünk, hogy megfelelő pályát találjunk.

     - Most pedig megyünk és kölcsönzünk deszkát. – mondta Kimi mikor megérkeztünk.

     - Te lehet. De én nem hiszem. – mondtam, miután a lejtőkre pillantottam.

     - Dehogynem!

     - De nem! Mondtam már, hogy én nem tudok…

     - Majd megtanulsz. Nincs vita!

Hogy őszinte legyek, enyhén szólva beparáztam ettől az egésztől. Azt hittem, hogy simán megy majd, de most így igazából, kissé félelmetesnek tűnik.

Rövid idő után már azon kaptam magam, hogy egy kisebb lejtőn állok. Állok! Már az is csoda, hogy állok. Oké, de nem csak állni kéne. Kimi bőszen magyaráz, azt hiszem meg is értettem, de neeeem. Én ott nem megyek le.

     - Mi a baj? – kérdezte meg Kimi, mikor észrevette világméretű dilemmámat.

     - Hát… Én itt nem megyek le. Én nem mozdulok innen. Örülök, hogy meg tudok állni, elindulni, végképp nem fogok.

     - De igen el fogsz. – mondta Kimi mosolyogva. A következő 3 percből nem mindenre emlékszem.

     - Viiiiigyááááááááázzzzz! – száguldott felénk egy ismeretlen. Hoppá hoppá. Most… ajaj! Senkinek nem volt ideje arrébb menni. Én Kimivel együtt stílusosan elnyaltam, mindketten egy hókupac mellett, alatt, felett, (nem emlékszem tisztán) kötöttünk ki. 2 percig fekszünk hanyatt a hóban. Nem szólunk semmit. Majd egymásra nézünk és mindketten hangos röhögésben törünk ki. Két idióta fetreng a hóban. Kellemes, helyi látványosság. Már csak az kéne, hogy megjelenik egy kazal kínai és elkezdenek fényképezni.J

     - Min gondolkodsz? – kérdeztem Kimitől még mindig a hóban fekve, miután a röhögés kissé alább hagyott.

     - Azon, hogy… Nem kéne hó angyalkát csinálni? – röhögött nagyot ismét, majd én is, némi fáziskéséssel. Hogy lehetünk mi ilyen hülyék? Kérdezném magamtól, de inkább nem teszem, mert nem kapnék értelmes választ. Meg amúgy is. Jó ez így.

Kellett még vagy fél óra, mire túltettük magunkat az előbb történteken. Jelzem nem volt könnyű talpra állni. Ronda dolog ez a gravitáció…

 Aztán sorra került az, amiért eredetileg jöttünk. Kimi lelkesen tanítgatott engem snowboardozni, és lassan-lassan kezdtem is belejönni. Ahhoz képest, hogy mennyire paráztam…

Emberek! Én egy őstehetség vagyok. Ja és a szerénység megtestesült példánya.J

     - Na látod! Megy ez. – szólt utánam Kimi – Nem kell úgy beijedni.

     - Én nem ijedtem be! Kikérem magamnak! Teljesen nyugodt voltam végig.

     - Persze, persze. Láttam én.

     - De én nem! Legközelebb versenyezünk, és úgy megverlek, hogy csak na. Készülj a vereségre. – vigyorogtam már megint. Mondjuk mikor nem?J

     - Na azt majd meglátjuk. – hangzott a magabiztos válasz Kimi részéről.

Nick és Liz is előkerült, visszaindultunk.