Liz és Nick hazament, mi pedig még benéztünk Leea-hoz, aki olyan hihetetlen lelkesedéssel és szeretettel fogadott minket, mintha tényleg a szülei lennénk. Mennyi életerő van egy beteg kislányban, akinek ráadásul igazi családja sincs! Sokan példát vehetnének róla. Sugárzik belőle a kedvesség. Ő a beteg és szinte ő tölt fel minket életkedvvel. Pedig ennek fordítva kellene lennie.

     - Apaaaa! - Szaladt ismét elénk, Kimi lendületből fel is vette a pici lányt. Alig akarta elengedni „apukáját”. Miután ez mégis bekövetkezett, én következtem. Még most is fura volt, hogy Leea az anyját látja bennem Kimi miatt. De annyira aranyos. Még csak most látom másodjára, de máris nagyon megkedveltem. Tündéri.

     - Nézzétek meg mit rajzoltam! – mondta Leea és már kézen is fogott mindkettőnket és húzott magával a szobába. Elővette a rajzát, és maga elé emelte.

     - Ez nagyon szép. És kik ők? – kérdezte Kimi, aki 3 emberalakot vélt felfedezni a kislány alkotásán.

     - Ez te vagy, ez Mira, középen pedig én. – mosolygott, miközben magyarázta, kik vannak a képen. – Ez pedig egy ház. Ott lakunk mi hárman. És van egy kutyus is.

Már megint zavarba hozott ez a csöpp lány, de most azt hiszem Kimit is. Zavartan tekintünk egymásra. Mit kellene most erre reagálni? Egyértelmű, hogy Leea családra vágyik, és Kimi is imádja őt. És én nagyon megkedveltem. De Kimi elfoglalt és túl ismert ahhoz, hogy esetleg… örökbe fogadja. És ezt ő is tudja, ezért nem tett eddig se semmi erre utaló lépést. Egy beteg kislánynak nincs szüksége a sajtóra. Csak ártana neki. Márpedig a sajtó nem hagyná figyelmen kívül. Nem tudunk mit tenni, megértően mosolyogva bólogatunk arra, amit Leea kitalál…

     - Nagyon szép. – helyeseltünk. Olyan lelkesedéssel magyarázott, öröm volt nézni. Nem lett volna szívünk kizökkenteni őt a saját kis világából. Ő kialakított magában egy ideális, tökéletes világot, ahol minden szép, és jó. Talán ez tartotta benne a lelket. Leea boldog. Boldog az ő irreális „családjával”. Az embernek a szíve szakad meg, ha arra gondol, hogy a valóság messze nem ilyen. Ha valaki tudatosítaná benne, hogy milyen is a világ valójában, és, hogy amit ő elképzel, az nem létezik… Tönkre tenné szegénykét.

Kb. egy órát töltöttünk a kórházban, majd hazamentünk.

Másnapra Kimi egy hokimeccset tervezett be. (Minden napra talál valamit...J)

Végig szurkoltuk a meccset, a hangulat nagyszerű volt. Ott csücsültünk a lelátón, az arcunkra finn zászló festve. Nagyon tuti.J Jól éreztük magunkat. Ennyit röhögni…J

Este vihorászva mentünk haza, de Liz és Nick még nem volt otthon. Nem sokkal később ők is jó kedélyűen toppantak be. Nick lenn maradt Kimivel a nappaliban, én pedig Lizzel felmentem az emeletre.

     - Nagyon jó kedvetek van, merre jártatok? – kíváncsiskodtam.

     - Nektek sincs rossz kedvetek, ha jól látom.

     - Ne tereld a szót! Mesélj!

     - De kíváncsi vagy! – nevette el magát.

     - Tudom, ez van. Na mond!

     - Hát csak romantikáztunk egy kicsit.

     - Oh, az jó!

     - Tudom! Elmentünk hajókázni. Vacsoráztunk, beszélgettünk… Annyira jó volt.

     - Akkor no problem, igaz?

     - Igaz.

     - Ennek örülök.

     - És ti? Milyen volt a meccs?

     - Jó! Nagyon. Tényleg! Kíváncsi vagyok, milyen ötletei vannak még. – nevettem.

     - Ismeri a terepet, az biztos. – csatlakozott Liz. – Te! Mit szólnál hozzá, ha holnap tartanánk egy csajos délelőttöt? Csak mi. Amúgy is keresni kéne egy-két dolgot karácsonyra.

     - Karácsonyra? Az még ráér egy kicsit, nem?

     - De, de legalább nem hagyjuk az utolsó pillanatra, és jól kidumáljuk magunk közben. Na?

     - Jó ötlet. Benne vagyok.

     - Oké. Akkor én megyek is, mert elalszok állva. – ásítozott Liz, majd elment.