Minden nap úgy telt, hogy beiktattuk a programba Leea meglátogatását is. Egyszer még Liz és Nick is velünk jött. Egy angyal az a kislány. Nagyon a szívemhez nőtt. Így hárman szinte elválaszthatatlanok lettünk. Leea pedig az orvosok elmondása alapján, napról napra jobban lett. Bár ránézésre eddig sem volt beteg. Egyáltalán nem látszott rajta.

Egyik reggel, kb. egy héttel később, reggeliztünk a konyhában. Mindenki falja a maga kajáját. Egyszer csak Kimi, egyik pillanatról a másikra, majdhogynem kővé dermedt.

     - Kimi jól vagy? Mi a baj? – kérdeztem ijedten

     - Semmi. Jól vagyok, csak olyan rossz érzésem lett hirtelen.

     - De jól vagy?

     - Igen. Reggeli után bemegyünk Leea-hoz?

     - Persze. Ha akarod.

     - Aha. Menjünk be légyszi.

     - Persze. Rendben.

Megreggelizünk, és indultunk is a kórházba.

Bementünk, de Leea nem volt a szobájában. Az ágya rendbe rakva, minden a helyén, csak Leea nem. Egy nővér vette észre, hogy kétségbeesetten keressük a kislányt és segítségünkre sietett.

     - Hol van Leea? – kérdezte Kimi idegesen.

     - Leea… Sajnálom, hogy ezt kell mondanom… - kezdte a nővér

     - Mondja már! Ugye jól van?! – Kimi már erősen fogta szerencsétlen nővér karját.

     - Leea az éjjel… meghalt. – fejezte be a nővér, mire Kimi elengedte.

Kimi percekig csak mozdulatlanul állt. Meredten nézett maga elé, és nem reagált semmit. Én mellette álltam, szintén mozdulatlanul, próbáltuk felfogni az előbb elhangzottakat. Még nem éreztük ennek a pár szónak a súlyát. Pár percnek el kellett telnie. Egyszer csak Kimi erőtlenül, szinte lezuhant a mögötte lévő székre, arcát kezeibe temette, és zokogni kezdett. Látszott amint a kemény, „érzelemmentes” Jégember, lelkileg összeomlik. Elvesztette a reményt, hogy van kiút a kislány betegségéből, elvesztette minden hitét az élettel, és annak értelmével kapcsolatban. Egy világ dőlt össze benne. Imádta Leea-t. Fontos volt neki, talán a legfontosabb, és most elvesztette. Amint láttam a reakcióit, én is elsírtam magam, majd leültem mellé. Nem tudtam, és nem is akartam szólni semmit. Mit tudnék mondani? „Ennek így kellett történnie”? Ez az a mondat, amit mindennél jobban utálok. Mi az, hogy így kellett történnie? Meg kellett halnia, egy ártatlan, jó lelkű kislánynak, aki nem ártott senkinek? Ez így nem igazságos. Ismét rá kellett döbbennünk, milyen kegyetlen az élet.

     - Miért? Miért talál meg engem ennyi rossz? Miért kellett őt? – kérdezte látszólag kitisztult fejjel, de fájdalmas arccal, csalódottan. Mérhetetlen fájdalmat érzett, belül, a lelke mélyén, vagy talán nem is annyira a mélyén, mely lassan inkább dühbe csapott át. A lelkében háború dúlt, mely nem nagyon akart alább hagyni. Próbálta feldolgozni, nem mintha fel lehetne egy ilyen esetet. Jöttek a „miért?”-ek, és talán ekkor jön el az a pillanat, mikor az ember teljes mértékben átértékel mindent az életében. Új értékrend szerint nézzük a dolgokat. Az élet rövid, de annál kegyetlenebb játékot űz az emberrel. Kínozza, míg az teljesen belefárad.

     - Miért őt bünteti a sors? Akkor már miért nem engem?… - folytatta Kimi. Teljesen maga alatt volt.

     - Ne mondd ezt kérlek! – fogtam meg a kezét.

     - De nem tettem semmit, biztosan tehettem volna érte valamit. És én nem…

     - Ugyan már! Te megadtad neki a legfontosabbakat. Azt amit senki más nem tudott volna.

     - Na persze. Ugyan mit?...

     - A legfontosabbat. Szeretted és megtartottad abban a hitben, hogy családja van. Boldog volt abban a hitben, hogy az apukája vagy. És ez a fontos. – próbáltam belé némi lelket önteni, nem mintha én olyan jó állapotban lettem volna.

     - Lehet… - mondta

     - Biztos vagyok benne. – válaszoltam, majd ismét hallgattunk.

     - Azt terveztem, hogy karácsonykor hazaviszem hozzánk, és velünk tölti az ünnepet… - mondta szomorúan, és lehajtotta a fejét. Én könnyes szemmel próbáltam mosolyt erőltetni magamra, és megsimogattam a hátát. Ez valóban jó ötlet (lett volna). Kár, hogy nem valósulhat meg.

     - Szerintem jobb, ha megyünk. – mondtam. Kimi helyeselt. Felállt, kezébe vette Leea kedvenc plüss maciját, és vele együtt indult ki. Még vetett egy utolsó pillantást Leea ágyára. Dermedten nézte, majd hirtelen elkapta a tekintetét, és intett, hogy indulhatunk…