Elolvastam a levelet, majd fogtam magam, gyorsan felöltöztem, és elmentem. Szükségem volt levegőre. És azt sem akartam, hogy Brendan tudomást szerezzen a levélről, és annak tartalmáról. Elhagytam a hotelt, és a legközelebbi park felé vettem az irányt. Otthonosan mozogtam a városban, hiszen gyakorlatilag itt nőttem fel. Kb. 10 perc után oda is értem. A park közepén egy csónakázó tó található, ahol mint mindig, most is sok pár csónakázott. A füvön gyerekek játszottak, vagy kutyát sétáltattak, néhányan pedig a jó időt kihasználva piknikeztek. Én letelepedtem az egyik padra, majd újra elővettem a levelet, és ismét olvasni kezdtem.

„Kedves Raquel!

Tudom, hogy lehet, hogy elkéstem ezzel az egésszel, és megértelek, ha nemmel fogsz válaszolni, de kérlek ne dobd ki ezt a levelet, hanem olvasd el.

Az elmúlt időszak enyhén szólva is zűrösre sikeredett mindkettőnk életében, és tudom, hogy követtünk el hibákat, és elég sűrűn veszekedtünk cseppet sem kedves dolgokat vágva egymás fejéhez, de van valami, amin még ez sem változtat. Fontos vagy nekem. Mindig is az voltál, és az is maradsz. Még akkor is, ha te most dühös vagy és haragszol rám. Az érzéseimen nem tudok változtatni. Rájöttem, hogy hibát követtem el Julie-val, mert csak téged akartalak pótolni, de most már belátom, hogy ez lehetetlen. Te vagy a legfontosabb az életemben, és nem akarlak elveszíteni. Szükségem van rád, nélküled nem teljes az életem. Megöl a féltékenység, ha csak a közeledben látom Brendant. Tudom, hogy most is veled van, pedig legszívesebben én kísértelek volna el, és én támogattalak volna ezekben a percekben, de nem lehet. Ha visszajöttél, kérlek beszéljük meg a dolgainkat. Még mindig szeretlek.

Kimi”

Patakokban folytak a könnyeim, mire a levél végére értem. És ezek után mégis hogy kerüljek a szeme elé? Lefeküdtem Brendannal, miközben őt szeretem. Hogy tehettem ezt? Egyértelmű, hogy nem vagyok épeszű. Miért követek el mindig hibákat?? És egyáltalán hogy fogom ezt megmondani Kiminek? Nem merek találkozni vele. Mekkora egy szörnyeteg vagyok. Hogy tehettem ezt? És mégis most mit mondjak Brendannak? Még azt sem tudom, hogy én mit akarok, de az biztos, hogy ha Kimi megtudja, hogy mi történt, biztosan meg fog utálni. Tényleg nem vagyok hozzávaló. Még gyereket sem tudok neki szülni. Egyre jobban kiborultam, egyre jobban sírtam. Nem tudom, hogy mennyi ideig ültem ott, de egy idő után összeszedtem magam, és visszamentem a hotelbe.

-Hol a fenében voltál? –támadt nekem rögtön Brendan, ahogy beléptem a szobába.

-Csak elmentem sétálni. –válaszoltam, majd elindultam a fürdőbe. Nem vágytam most másra, csak a forró fürdőre.

-Hagyhattál volna egy rohadt cetlit. Tudod, hogy halálra aggódtam magam? Mobilt sem vittél, azt sem tudtam, hogy mi van. –jött utánam a fürdőbe.

-Ne haragudj. –nyitottam meg a csapot, és folyatni kezdtem a vizet.

-Nem haragszom, csak nagyon megijedtem. Ne haragudj, hogy kiabáltam. –ölelt meg.

-Nem haragszom.

-Merre jártál?

-Csak a parkban voltam. Szükségem volt egy kis friss levegőre. –ültem le a kád szélére.

-De ugye nem bántad meg?

-Micsodát?

-Hát ami az előbb történt.

-Nem erről van szó. –most miért nem tudom neki megmondani az igazat??

-Csak?

-Csak talán túl hamar történt, úgy értem, nem biztos, hogy itt és most kellett volna. –legfőképpen nem most.

-Értem. –ezt most miért ilyen hangsúllyal mondta? –De tudod, hogy nem csak rajtam múlt a dolog? –majd felállt, és kisétált. Oké, tisztában vagyok, hogy én sem ellenkeztem. De ezen most már kár lovagolni. Levetkőztem, és befeküdtem a kádba. Miután kimásztam a kádból, átvettem az alvós cuccom, és kimentem. Brendan éppen tv-t nézett.

-Ne haragudj. Nem akartalak megbántani. –ültem le az ágyra. –Tudom, hogy én sem ellenkeztem, csak most minden összejött.

-Tudom kicsim. –húzott közel magához. –És nem haragszom. –adott egy puszit az arcomra. –Amíg fürödtél, rendeltem vacsit.

-Nem vagyok éhes. –húztam magamra a takarót.

-Na persze. Egész nap nem ettél egy falatot sem. –kelt fel, hogy kinyissa az időközben kopogó pincérnek az ajtót. –Tessék, már itt is van. –hozott be egy nagy tálcát, tele kajával.

-Ezt mind meg akarod enni? –te jó ég.

-Akarjuk –javított ki, majd letelepedett mellém, és sikerült rábírni, hogy egyek egy kicsit. Na jó, talán éhes voltam. –Basszus. –sikeresen kiborította a teát, persze egyenesen az ölébe. –Megyek, átöltözöm. –azzal bevonult a fürdőbe. Én még befejeztem a kajálást, majd leraktam a tálcát az asztalra, és bebújtam az ágyba.

-Jössz? –kiabáltam be neki.

-MI?…Igen…Azonnal. –majd néhány másodperc múlva már meg is jelent. –Vagyok. –azzal ő is bebújt az ágyba.

-Azt hiszem én alszom.

-Oké, én még tvzek egy kicsit, ha nem gond.

-Nem, dehogy. Jó éjt.

-Szia. –adott egy puszit. Nem is csókot. Puszit. Tuti még mindig meg van sértődve. Reggel időben keltünk, hogy elérjük a gépet. Brendan még mindig furi egy kicsit, de nem tudok mit csinálni. Felszálltunk a gépre, de valahogy görcsben volt a gyomrom. Nem akarok Kimivel találkozni. Mit mondhatnék neki? Szeretlek, de lefeküdtem Brendannal? Aham, csodálatos. Azt hiszem kerülöm a találkozást, amíg csak lehet. Miután leszálltunk a gépről, a szállodába mentünk. Brendan ragaszkodott hozzá, hogy ide is elkísér, így végül beleegyeztem, hogy velem jöjjön. Amint beléptünk a szállodába, kivel találkoztunk szembe? Hát persze, hogy Kimivel. Ennyit arról, hogy kerülöm amíg csak tudom.

-Sziasztok! –köszönt oda.

-Szia. –válaszoltuk egyszerre. Brendanba meg mi ütött? Miért szorítja így a kezem?

-Hogy ment? –állt meg érdeklődni. Anyám, ha Brendan így folytatja, akkor eltöri az ujjaimat.

-Ne haragudj, de Raquelnek szerintem most pihenésre van szüksége. –szólt közbe Brendan.

-Bocs, akkor nem is tartalak fel titeket, majd máskor beszélünk. –szegény, milyen csalódott.

-Ez meg mi volt? –kérdeztem, amikor beléptünk a liftbe, és már csak ketten maradtunk.

-Hogy érted?

-1. mi ez a pihenésre van szükségem duma? Nem vagyok beteg, hogy ápolni kelljen. 2. örülök, hogy ha még ma lesz újra normális vérkeringés az ujjaimban.

-Ne haragudj. Én azt hittem, hogy lefárasztott ez az egész. És különben is, rögtön így letámadni…

-Csak kedves akart lenni. –szálltam ki az időközben felérő liftből.

-Oké, bocs. –kísért be a szobába. –Együtt vacsorázunk valamikor?

-Aham. –raktam le a bőröndömet.

-Felhívsz majd?

-Igen. Majd telefonálok. Köszönök mindent.

-Nincs mit. Rám mindig számíthatsz. Ugye tudod? –ölelt meg. Kimi is pont ezt mondta. És én elárultam.

-Tudom. Köszönöm.

-Légy jó. –megcsókolt majd elment.  Végre ismét egyedül. Egyedül a kételyeimmel.