Megérkeztem a megbeszélt helyre. Kimi már ott várt. Egy fának dőlve bámulta a földet, majd mikor észre vett, hirtelen összekapta magát.

     - Szia. – lépett közelebb.

     - Szia. – köszöntem én is.

     - Hogy vagy?

     - Jól köszi. És te

     - Én is. – mosolygott - Mit gondolsz, hova menjünk?

     - Hogy őszinte legyek, fogalmam sincs. – mondtam sajnálkozó képpel.

     - Te vagy az idevalósi, nem?

     - Nem éppen. Nem sűrűn járok Pestre, nem nagyom ismerem a környéket.

     - Akkor már ketten vagyunk. Mi lenne, ha eltévednénk? – nevetett

     - Nem hinném, hogy ez a legmegfelelőbb ötlet.

     - Akkor… csak menjünk sétálni. Majdcsak kilyukadunk valahol. – mondta meggyőzően.

     - Rendben. Menjünk. – azzal el is indultunk.

Pár méter után azt veszem észre, hogy a keze, lassan, de biztosan közeledik az enyém felé. Álljunk csak meg. Itt azért még nem járunk. Nem rég még utáltam. És elvileg ő is engem. Akkor ez most mi? Nem. Nekem ez így még nem oké. Jobban kell ismernem, ahhoz hogy közelebb engedjem magamhoz. De még szinte egyáltalán nem is ismerem. És azt sem tudom még, hogyha megismerem, akkor közelebb engedem-e magamhoz. Ez nálam nem ilyen egyszerű. A baj csak az, hogy nagyon gyorsan, nagyon meg tudok szeretni valamit vagy valakit. De épp ezért nem merek bárkit csak úgy közel engedni a szívemhez. Lehet, hogy ez lesz a vesztem, de nem akarok csalódni. Lényeg a lényegben, hogy óvatosan, de érthetően elhúztam a kezem. Vette a lapot. Semmi sértődés, vagy kérdezősködés, hogy mi bajom, csak nyugtázta, hogy ne.

Csak mentünk, amerre a lábunk vitt. Hogy ez milyen egy lökött fazon. Annyit nevettem… Teljesen belemerültünk a dumálásba. Olyan jól elvoltunk, még én is meglepődtem.

Ahogy mentünk az orrunk után, teljesen besötétedett, végül a Duna-parton kötöttünk ki. Leültünk a fűbe, és folytattunk a beszélgetést. Még mindig nagyokat nevettünk, majd kis csönd után, Kimi szólalt meg.

     - Látod azt ott? – mutatott fel az égre.

     - Azt hiszem igen.

     - A legfényesebb az összes között. Akárhonnan nézem, ezt mindig látom. Akármelyik részén vagyok a világnak… - komolyodott el.

Ezt most hova tegyem? Mit akar ezzel? Hirtelen olyan, nem is tudom… Kissé értetlenül néztem rá.

     - Tudod, annyi ember vesz körül, mégis olyan egyedül érzem magam néha. Mindig csak az újságírók, interjúk… Mindent összehordanak, aminek fele sem igaz. És nincs, aki igazat adjon nekem. Nem az, mert nem különösebben érdekel, hogy mit gondolnak, de unom. Mindenem megvan, csak az nem ami a legjobban kellene… - hogy jön ez a csillagokhoz? Na mindegy. Azt hiszem értem mit akar ezzel.

     - Ugyan már, hiszen annyian szeretnek. Hatalmas szurkolótáborod van. Itt nálunk is.

     - Igen, ez mind jó, de nem ugyanaz, mintha lenne valaki aki teljes mértékben melletted áll, és mindig veled van. – csak néztem rá a félhomályban és hallgattam. Hirtelen, őszintén kitálalja nekem, hogy mi van benne? De… miért? Nem érdemlem meg. Utáltam…

     - Ismerős… - gondolkodtam el én is. – Körülvesz egy csomó ember, ismerősök, barátok, család, stb., mégis egyedül érzed magad. Nincs, akihez esténként odabújhatsz, akihez szólhatnál két jó szót… Mindig más kér tőled tanácsot, segítséget, más dolgairól kell véleményt mondanod, mintha nem lenne elég a saját bajod. Mindenki önző és csak magával foglalkozik. – úgy tűnik ragadós ez az őszinteségi roham, vagy mi.

     - Pontosan. Én is ezt akartam mondani. – nézett rám kedvesen, mintha egy nagy kő esett volna le a szívéről, hogy értem miről beszél.

     - Kérdezhetek valamit?

     - Persze.

     - Miért mondod el ezt nekem? Nem mintha baj lenne, csak…

     - Nem tudom. Valahogy éreztem, hogy megérted…

     - Ahha. – fogalmam nem volt, mit mondjak. Talán jobb is, ha nem mondok semmit.

     - És igazam lett, nem? Pont azt mondtad amit mondani akartam…

     - Igen… Tudod… az elején nagyon utáltalak…

     - Vettem észre. – nevetett – És már nem? – kérdezte kis hallgatás után, és bámult rám hatalmas kék szemekkel. Ott helyben el tudtam volna olvadni, de jobb, ha egyben maradok. Már amennyire lehetséges, ilyen körülmények között. Gondolok itt a rám szegeződő, gleccser-kék szempárra. Ami párosul még a szőke hajjal, és nem lehet szó nélkül elmenni egyéb „alkatrészeken” sem. :p De ebbe most nem megyek bele.J

     - … Azt hiszem nem.

     - Az jó. – mondta és csak bámult rám, már-már csillogó szemekkel. Szerintem nem is pislogott…

     - Igen? – kérdeztem vissza, miközben én is bámultam a szemeibe.

     - Ahha. – és vészesen, szinte ijesztően közel találtam magamhoz. De most valami más érzés kerített hatalmában. Nem azt éreztem, hogy nem ismerem, azt se tudom ki, mi, és merre, meg hány. Talán a hosszas beszélgetés, meg ez a „lelkizés” az oka. De őszintének érzem, és olyan mintha, régebbről ismerném…

Ültünk a fűben, az éjszaka sötét csendjében, előttünk a Duna, ami így este különöse szép. A víz tükrében látszott a hold, és a sok ezer csillag, az ég pedig olyan tiszta volt, amilyennek rég láttam. (aminek lehet, hogy az az egyszerű oka van, hogy nem is néztem… :p) De most valahogy a környezetem minden apró szépsége nagy és szembetűnő volt. Most mondjam azt, hogy romantikus??? Akárhogy is, de az. Kimi meg csak közeledett. Már majdnem, már csak egy hajszál választott el, hogy megcsókoljon, mikor hirtelen megcsörrent a telefonom. Hirtelen szétugrottunk, és a telefonom után kutattam.

     - Hallo.

     - Szia Nóri! – szólt bele Robi – Mikor jössz? Kéne egy kis segítség.

     - Mi a baj?

     - Nincs kaja. – Ba*d meg Robi! Gondoltam magamban. Nem igaz. Képes felhívni és burkoltan előadja, hogy menjek és hozzak össze valami ehetőt. De nem szólhatok egy szót se. Ők nem tudják, hogy hol és kivel vagyok.

     - Oké. Vettem az adást. Nem soká megyek. Szia. – azzal letettem.

     - Baj van? – kérdezte Kimi.

     - Nem, de azt hiszem ideje mennünk. Késő van. – Kimi egyetértett és elindultunk vissza. Visszataláltunk oda, ahol találkoztunk. Innen pedig ki jobbra, ki balra.

     - Kösz az estét. – mondta.

     - Én kösz.

     - Látlak holnap? – kérdezte.

     - Azt hiszem igen. – búcsúzóul még rámosolyogtam, majd hazaindultam, a kavargó gondolataim társaságában.