Visszamentem a szállodába, és Robiékhoz vettem az irányt.

     - Mi van? Éheztek? – kérdeztem kissé gúnyosan.

     - Már nem sokáig. – válaszolták, majd megláttam Vikit, aki épp megpróbált valami ehetőt összedobni nekik.

     - Ezért képesek voltatok felhívni? – kérdeztem kissé felháborodva.

     - Jól van, na. Kellett valami kaja. És Viki is azután jött meg, hogy téged felhívtunk.

     - Akkor miért nem mentetek el kajálni, vagy valami. Ennyire nem lehettek tehetetlenek. – oktattam ki a jónépet, de nem túl szemrehányóan azért.

     - Oké. Bocs. Igazad van. – mondta Norbi.

     - Na ugye. Tudom én. – nevettem. – na akkor én most hazamegyek. Pontosabban egy ajtóval arrébb.

     - Nóri várj! Megyek én is! – szólt utánam Viki.

     - És a kaja? – nézett szomorú ábrázattal Vikire.

     - Ott van. Kész. Na sziasztok. – azzal ő is kiviharzott.

     - Ezek jól itt hagytak. – nézett Robi a becsukódó ajtóra.

     - Na mi volt? – kezdte Viki a kíváncsiskodást, miután lehuppantunk az ágyra.

     - Semmi extra.

     - Akkor miért voltál olyan mérges, hogy Robi felhívott?

     - Na jó… Szóval. Elmentünk sétálni.

     - Hova?

     - Konkrétan sehova, csak úgy mentünk. Aztán besötétedett és a Duna-parton kötöttük ki.

     - Ohh. És? Részletek?

     - Hamar meg fogsz öregedni. – nyújtottam ki a nyelvem.

     - Nem baj. Mesélj!

     - Hát… már majdnem… hát…

     - Nyögd már ki! – parancsolt rám Viki.

     - Szóval majdnem megcsókolt, mikor megcsörrent a telefonom…

     - A fffene!

     - Ja…

     - És?

     - Mi és?

     - Most akkor mi van? Együtt vagytok, vagy…

     - Nem! Dehogy. Na ott azért nem tartunk. És nem is tervezem. Most csak elbeszélgettünk, kiadtuk ami bennünk volt, semmi egyéb. Az csak jött, illetve jött volna. Nem lesz több ilyen… Azt hiszem. Remélem…

     - Értelek én… értelek. – vigyorgott.

     - Na jó! Elég! Most te mesélsz!

     - Hát… velem is történt egy s más…

     - Igen? Na akkor add elő! J

     - Hát… Elmentem sétálni. Bementem egy cukrászdába, vettem sütit. És mikor fizettem, a koma rosszul adott vissza. Tízezres helyett ötezressel számolt. Hiába magyaráztam, el akart hajtani. Le akarta nyúlni azt az ötöst. De akkor jött egy fickó, és leteremtette az illetőt. Mire az visszaadta a pénzt.

     - És? Ki volt az? Ismerem?

     - Úgy is mondhatjuk…

     - Ne húzd már! Mondd el ki volt az!

     - Nick.

     - Az a Nick, akire én gondolok? – csodálkoztam

     - Hát, ha Nick Heidfeldre gondolsz, akkor igen.

     - Wow! És? Dumáltatok? Mi volt?

     - Semmi különös. Megköszöntem a segítséget, és eljöttem. Azt mondta reméli, hogy még találkozunk. – mondta Viki fülig érő szájjal.

     - Áhhá. Szóval, tetszik, mi?

     - Hát… Ahha. Olyan aranyos volt.

     - Na szép. Itt van két lökött csaj, két lüke F1-es pilótával… - nevettem.

     - Valahogy úgy. De te nem azt mondtad, hogy nem érdekel Kimi?

     - De igen, de… Mindegy. Én magam sem tudom, hogy mit akarok… De nem vagyunk együtt! És azt hiszem, nem is leszünk. Maximum havernak tudom elképzelni…

Másnap természetesen mind a négyen a pályára vettük az irányt. Az edzéseket sem szabad kihagyni. Hosszas tülekedés után sikerült is bejutnunk. Elfoglaltuk helyünket a lelátón, és vártuk hogy kigördüljenek a járgányok az aszfaltcsíkra. Az első edzés nem volt túl érdekes, nem sokan mentek mért időt. Azonban engem bosszantott, a mellettünk elhelyezkedő csoport. Mikor a fiúk elmentek hozni valami frissítőt, enyhén szólva feltűnően sugdolóztak, és néztek felém. Csak tudnám, mi olyan érdekes rajtam. Olyan lesújtóan néztek rám, mintha nem is tudom… embert öltem volna. Kezdett nagyon idegesíteni, hogy minden mozdulatomat követték szúrós tekintetükkel. Mígnem az egyik rózsaszín csajszika vette a bátorságot, nem mintha nagy bátorság kellene hozzá, odajött hozzám és megkérdezte:

     - Te vagy Kimi Räikkönen csaja? – kérdezte. Ezt nem tanították meg viselkedni?!? Hová fajul a világ… Se egy: bocs, hogy megkérdezem, de …, se egy: szia XY vagyok, megkérdezhetem, hogy …, vagy mit tudom én. Legalább mutatná a tisztelet egy aprócska jelét. (tisztelet? Hova gondolok én…) Ez meg csak idejön, és azt hiszi, hogy azért, mert rózsaszínben van, és apuci pénztárcája jó mély és könnyedén kinyílik pici lányának, övé a világ. Csak úgy jön, és a képembe vigyorog a hülye kérdésével. És egyébként is:

     - Nem! Nem vagyok a barátnője! Ezt honnan a fenéből szedted?

     - Hát az egyik újságban olvastam. Kimi azt nyilatkozta, hogy új barátnője van. Volt egy kép is. A Duna-parton készült. És azt hiszem te vagy vele a képen. – magyarázta pink csaj.

     - Az kizárt… - hadartam - Biztosan csak nagyon hasonlított rám.

     - De…

     - De nem én vagyok! Szóval, ha lehet, ne bámuljatok úgy, mint akik még nem láttak embert!

     - Jól van, na. Bocs. – azzal eltipegett.

     - Na most mi van? – meresztett rám Viki hatalmas szemeket.

     - Nem tudom… De mégis! – mondtam gúnyosan. – Megölöm! – és már álltam is fel.

     - Mi van? Dehogy ölöd!

     - De igen! Szemét, és kétszínű! Eljátssza nekem, hogy más is tud lenni, már majdnem elhittem, erre most azt terjeszti, hogy a barátnője vagyok és még címlapra is teszi. Köszönöm, de én ebből nem kérek. Ki tudja, miket hordott még össze… Mit képzel magáról?! Beképzelt! Szemét! – és már mentem is. Viki hiába próbált visszatartani, mentem egyenesen a McLaren boxa felé.