A másnap természetesen futamnézéssel telt. Időben elfoglaltuk helyünket a lelátón, és végig figyelemmel kísértük a futamot. Mikor a 22 autó elfoglalta helyét a rajtrácson, és a motorok egyszerre bőgtek föl… Fülsüketítő, de fantasztikus. Zene füleimnek. Én speciel már teljesen kész voltam, hangom alig maradt a végére. Vikivel teljes extázisban voltunk. Végül Kimi második helyen ért célba, egy hajszálnyira lemaradva az idősebbik Schumacher mögött, Nick pedig 5 pontot szerzett a BMW-nek. Nagyszerűen éreztük magunkat, a futam után próbáltunk minél közelebb férkőzni a dobogóhoz. Ez többé-kevésbé sikerült is. Végignéztük a ceremóniát, majd Vikivel külön váltunk. Ki erre, ki arra.

Mire elkóvályogtam a boxutca bejáratáig, Kimi már ott volt.

     - Szia. Gratulálok. Nagyon jó voltál. – köszöntem neki.

     - Szia. Köszi. Na, szétnézel a boxban?

     - Naná. Mehetünk.

     - Szuper. – mondta, majd átkarolt, és adott egy puszit.

Végigsétáltunk a boxutcában, beszélgettünk, nézelődtünk (jobban mondva nézelődtem), az idő pedig telt. Egészen kiürült a pálya. Néhol még fellelhető volt egy-egy szerelő.

     - Kimi tudnál jönni egy percre? Á, szia Nóri. – köszönt Mark.

     - Szia. – köszöntem kissé meglepődve. Emlékszik rám? Alig találkoztunk…

     - Ne haragudj! Egy perc és itt vagyok.

     - Oké.

Azzal Kimi félrevonult Markkal, én pedig kettesben maradtam egy McLarennel. Ritka gyönyörű kocsi. Egy „gép”, de mégis képes zavarba hozni az embert. Mintha élne. Körüljártam, minden darabját megnéztem. Engem elvarázsolt. Hihetetlen gép. Utána leguggoltam elé, és csak néztem. Teljesen megbabonázott. Az a kocsi, az… minden képzeletet felülmúl.

     - Eszméletlen, mi? – mosolygott mögöttem Kimi.

     - Az. Fantasztikus. El se hiszem, hogy itt vagyok. Ez… csúcs.

     - Kipróbálod? – szegezte nekem Kimi a kérdést teljesen komoly képpel, de nem tudtam komolyan venni.

     - Hehe. Na ja. – vicceltem el.

     - Nem poénnak szántam. Komolyan. Kipróbálod?

     - Hogy próbálnám már ki?

     - Hogy, hogy? Hát beleülsz, és mész vele pár kört.

     - Ne beszélj már hülyeségeket. Hogy ülnék már bele ebbe? Semmi előképzettség, meg ilyenek nélkül… Ez túl erős. Na meg nincs nekem ehhez elég jó kondim.

     - Ugyan már. Láttalak vezetni. Tetszik a stílusod. Elbírod vezetni.

     - Te bolond vagy! Én egy csöpp kis gokarthoz vagyok szokva, nem több száz lóhoz. Én életemben nem vezettem forma-autót! Ki akarsz nyírni?

     - Dehogy akarlak kinyírni! Isten ments. De menne. Láttalak. Ha én azt mondom, akkor elhiheted. Élveznéd. Elbírsz bánni vele. Hozok ruhát meg sisakot, és tied a pálya.

     - Ne hozz! Én ebbe nem ülök bele. Iszonyatos nagy erő ez hozzám.

     - Félsz?

     - Nem félek, de…

     - De félsz. Nem mered.

     - Nem félek! De akkor sem!

     - Félsz, félsz! – gúnyolódott. – Nem gondoltalak ilyen gyávának azok után, amit láttam.

     - Hagyj már! És nem vagyok gyáva!

     - De az vagy! Félsz! És gyáva vagy! – csak köti az ebet a karóhoz…

     - Nem vagyok!!!

     - De az vagy!!!

     - Hol az a sisak?!!!

     - Ez a beszéd! – vigyorogott, majd adott egy gyors csókot, és elrohant ruháért. Atya gatya! Mibe mentem én bele? Most hirtelen nem is tudom, van életbiztosításom? Azt hiszem, van… De nem írtam végrendeletet! A francba. Itt a vég. Saját kezűleg, egy McLarennel fogom kinyírni magam. Szép vég lesz…

Miután Kimi visszaért a ruhával, félrevonultam „átvedleni”.

     - És mit fog ehhez szólni Ron?

     - Senki nem fog észre venni.

     - Ahha. Tényleg nem feltűnő pár órával futam után, üres elvileg minden, mellesleg hiányzik a csapat pilótája, plusz két kocsi. Szerintem sem fogják észre venni…

     - Azt majd bízd rám. Na szóval. Először megyek veled, a másikkal. Én megyek elöl. Lassan.

- Heh, lassan… De poén…

-  Jól van na. Úgy értem az átlaghoz képes.

- Tudom. Értettem…

     - Na szóval. Jössz utánam, szokod az íveket. Aztán én kijövök. Kapsz két kört, majd a harmadikat lemérem.

     - Leméred? Ugyan minek? Nem is lesz mit lemérni, mert  a második kanyar után faliszőnyeg lesz belőlem…

     - Elég már! Nem lesz belőled faliszőnyeg. Tudom, hogy megcsinálod.

Aztán még egy csomó dolgot elmagyarázott, hogy egyáltalán el tudjak indulni, és lehetőleg ne a nézőtéren kössek ki… Majd ő is beült a másik McLarenbe, és kigurultunk a pályára.

Megtettünk pár kört, én óvatosan követtem Kimit, próbáltam lemásolni a köreit. Több-kevesebb sikerrel… Kétszázas tempónál már azt hittem, hogy lassan a belső szerveim a hátamon fognak kijönni, a fejem meg leszakad, de még bírtam. Aztán meg egyre jobban belejöttem, és már nem is tűnt olyan durvának. Mikor úgy-ahogy ráéreztem a dologra (már amennyire ez lehetséges), Kimi intett, hogy ő kimegy és én jövök. Így is tett. Félre vonult, kiszállt a kocsiból, gyorsan bekapcsolt egy-két kütyüt, hogy jegyezze a köreimet. Úgy belejöttem, élveztem, hogy az hihetetlen. Úgy éreztem enyém a világ, én vagyok mindenek felett. Fantasztikus érzés volt. A harmadik gyorskör után pedig igyekeztem visszaterelgetni a boxba a kölcsönvett egyszemélyes gépjárművet. Begördültem, Kimi pedig lassú léptekkel közeledett felém pár papírral, és egy stopperrel.

     - Soha nem láttál még ilyen gyenge köröket mi? – kérdeztem, miközben kivánszorogtam a kocsiból.

     - Nem. – mondta röviden, miközben bele volt temetkezve a papírokba. – Egyáltalán nem.

     - Nem? Na ja. Nyugodtan megmondhatod. Tudom. Különben sem vártam semmi jót. Nem való ez nekem.

     - Nóri!

     - Igen?

     - 1.19.981!

     - És?

     - Kb. 5 tizeddel gyengébb csak az én mostani pole pozíciós időmnél!

     - Ne szívass már!

     - Nem! Tényleg! Nézd! – azzal az orrom alá nyomott egy adag papírt a telemetria adatokkal, és a köridőt jelző stoppert.

     - My god! Hú, de jó vagyok! - nevettem

     - Az bizony! Tudtam én, hogy van benned valami! – vigyorodott el.

     - Oh, igazán?

     - De még mennyire! - majd „jutalmul” megcsókolt.

     - Kimi! Állj! Ne… - húzódtam el tőle.

     - Mi a baj? – kérdezte aggódva.

     - Semmi. Csak… azt hiszem jobb lenne, ha nem merülnénk bele…

     - Ezt meg hogy érted?

     - Úgy, hogy percek kérdése, és vége. Te is mész a saját dolgodra, én is az enyémre. Mindketten tudtuk, hogy ennek nincs értelme.

     - Talán igazad van. Minél kevésbé mélyül el a dolog, annál kevésbé fog fájni.

     - Igen. Szép volt, jó volt, de ennyi. – fejeztem be végül.

     - Ahha.

     - Azt hiszem jobb, ha most elmegyek. – mondtam, majd elmentem visszaöltözni.

     - Tessék a ruha. És kösz mindent. – erőletettem magamra egy halvány mosolyt.

     - Szóval mész? – kérdezte.

     - Igen. Azt hiszem így jobb lesz.

     - Ahogy gondolod… Akkor ennyi volt? – kérdezte kissé csalódottan

     - Igen…

     - Hát jó.

     - Jó utat, és sok sikert. – mondtam, kis hallgatás után. – Ne felejts el! – mondtam végezetül, majd adtam egy puszit az arcára, és elindultam.

     - Nem foglak! – kiáltott utánam, mire én meg sem fordultam, csak intettem, és mentem tovább. Szedtem a lábam, mentem el onnan, egyre gyorsabban, míg végül futni kezdtem.