A robbanás erejétől sikerült fenékre esnünk. Néhány másodpercig akkora volt a csend, hogy vágni lehetett. Aztán… beindult az élet! Kimi felpattant, és a korláthoz rohant. Én gyorsan utána! Eközben a parton egy rendőr kezdett nekünk mutogatni, amit kezdetben nem értettem.

- Menjünk hátrébb…- fogtam meg Kimi karját, miközben a zsarura bámultam, hogy mit akar nekünk megmagyarázni. Kimi nem mozdult.

- Kimi gyere már! – húztam egy kicsit, de mintha egy betontömböt húztam volna. A zsaruról kénytelen voltam Kimire nézni, aki megbabonázottan meredt a part egy bizonyos pontjára. Meresztgetni kezdtem a szemem, hogy mit láthat, de nem volt semmi.

Eközben a zsaru elérte a hajót, és arabul magyarázott tovább. Kezdtem unni a dolgot, hogy nem értem mit hadovál itt össze-vissza! Kimi pedig mintha észre se vette volna! Elég ijesztő állapotban volt! Mint, aki rémeket lát!

A zsaru közben felsétált a hajóra, és tovább hadovált egyenesen nekem. Meguntam, majd dühösen megráztam a fejem:

- Nem értem magát jó ember! – rivalltam rá. – Beszéljen már valami emberi nyelven!

Erre ijedten hátrébb lépett. Aztán erős koncentrációba kezdett.

- Én beszélni nem jól az angol nyelv. – nyökögte.

- Óóó nem, nem, nem ez nagyon jó! Értem mondja csak!

- Hagyni el hajót, most. – mutogatott a part felé.

- Miért? – kérdeztem miközben Kimiből próbáltam némi életjelet kisajtolni. De erre még mindig nem volt hajlandó!

- Mert robbantani katonaság, most! – hadonászott egyre kétségbeesetten.

- Micsoda? – engedtem el Kimi karját.

Ennek örömére ő visszasétálta azt a pár centit a korlátig, ahonnan én gyötrelmes munka árán arrébb rántgattam! De ez is valami, ha mozog, akkor még él!

Odaléptem a rendőrhöz. Ettől kezdve éreztem csak rá a mondás nehézségére, miszerint egyik szemem itt, a másik pedig ott. Hát, ha valaki nem bandzsa akkor ez nem egy egyszerű feladat!

- Robbantani katonaság, itt parton, most! – magyarázta a zsaru.

- Most? Miért most? – hüledeztem.

Mi van ezek nem tudják, hogy éjszaka mennyi turista indul el a parton?? Arról nem is beszél, hogy az összes közeli hajóról hangos zene szólt!

- Mert most! Nem tudom, gyakorlat, gyakorlat! – olyan örömmel ismételte ezt a szót, mintha a fődíjat vihetné el vele.

- Gyakorlat? – morogtam. – Ki a fene rendel el ilyenkor gyakorlatot?

- Nem tudni, gyakorlat, most! Elhagyni hajót gyorsan! – lökdösött a part felé.

- Jól van, várjon már! Tele van az egész hajó! – erre elfehéredett az arca. Ez nekem sem tetszett, de nem volt időm ezt kifejteni neki. Kimire néztem. Ő meg még mindig a partot bámulta, bár most már körbe-körbe forgatta a fejét, mint aki elvesztett valakit szem elől!

Úgy döntöttem, megkockáztatom, hogy pár percre a magára hagyom. De tényleg csak pár percre! – azzal már rohantam is az irányító fülkébe.

A fülkében a kapitányt két jól szituált hölgy társaságában találtam. Mikor beléptem rám sem hederítettek. Ami nem is volt baj, mert így legalább gyorsan a kezembe vettem a mikrofont, és beleszóltam:

- A parton az arab katonaság gyakorlatot tart, a hatóság megkéri az utasokat, hogy hagyják el a hajót, és aztán a partot is!

Egy pillanatig néma csend, aztán…Titanic szindróma! Mindenki elkezdett a kijáratok felé özönleni. Megdörzsöltem a homlokom. Hát pánik már van! Lenéztem a kapitányi ablakból, és láttam, hogy a biztonságiak kezelik a helyzetet. Visszatettem a mikrofont a helyére, és indultam is vissza Kimihez. A kapitány és a két hölgyemény bután egymásra néztek, majd valószínűleg úgy döntöttek, hogy jobb, ha követnek.

Szerencsére Kimi még mindig a korlátnál állt. A zsaru pedig megbabonázva meredt rá. Mikor visszaértem, a zsaru megrángatta finoman a karom:

- Ez…ez…ő? – mutatott Kimire.

Hirtelen nem tudtam, hogy ki az az ő? Aztán a mutogatásból rájöttem.

- Öhm igen. – vágtam rá, aztán odaléptem Kimihez.

A zsaru csendben, kiguvadt szemekkel állt mögöttünk.

- Kimi el kell hagynunk a hajót. – böktem meg a vállát.

- Tessék? – nézett rám bágyadtan.

- A hajót, el kell hagynunk, mert a katonaság itt gyakorlatozik, tudod az előbbi robbanás…

Elég homályosan nézett rám. Csak remélni tudtam, hogy nem történt valami baja, mikor fenékre esett! De hát attól mi történhetett volna?

- Jó…értem. – bólintott. – Akkor megyünk?- fordult felém.

Ekkor a hátunk mögül elő ugrott a zsaru és örömtáncba kezdett! Kimi és én döbbenten néztük, és hallgattuk:

- Ilyen nincsen az égben fent! Ilyen nincsen! Hogy pont én jöttem rá erre hajóra! – aztán elindult Kimi felé. Kimi kissé ijedt arcot vágott, és a kezeit maga elé tartotta.

- Adjon nekem aláírást kérem! – vette le sapkáját a zsaru, és nyomta Kimi orra alá.

Kimi még mindig nagyra nyílt szemekkel bámult rá, majd belenyúlt a nadrágja zsebébe és kivett belőle egy alkoholos filcet. Elvette a zsarutól a sapkát, és ráfirkantotta  a nevét. Mikor visszaadta a zsaru olyan örömmel rakta a fejére, mintha a koronát tenné rá.

- Köszönöm, ezerrel köszönöm! – rázta meg Kimi kezét. Hátha eddig nem kapott agyrázkódást, akkor ettől most biztos- kuncogtam. Kiminek is jót tett ez a kis közjáték, magához tért tőle.

- Induljunk. – sóhajtotta, és elindult lefelé a hajóról.

A hajót pár perc alatt mindenki elhagyta. Ron a parton várt minket.

- Gyertek hívtam taxit! Az autóért majd holnap eljön a cég, akitől kölcsönzik! Minden rendben veletek? – nézett végig rajtunk.

- Kutya bajunk. Messze volt a robbanás. – válaszoltam.

- Ja, de jó nagy volt. – bólogatott Ron. – Kimi? – nézett Ron összevont szemöldökkel a szólítottra.

Követtem a pillantását, és azt kellett megállapítanom, hogy Kimi kétséget kizárva a fenekében hordja a szürkeállománya egy részét! Más megoldás nincs a viselkedésére! Ráesett a fenekére és egy részük elpusztult, ezért bámul mindig egy pontra!

- Jól vagyok. – felelte Ronnak, de nem nézett rá.

- Mond csak mit nézel? – lépett mellé a főnöke, és nézett abba az irányba, amerre Kimi.

- Semmit, semmit. – mosolyodott el, és fordult felénk.

- Hát jól mondod semmit…- motyogta Ron az orra alatt, miközben még egy pillantást vetett arra a pontra, amit Kimi annyira szívesen nézegetett.

Megérkezett a taxi:

- Várjatok egy percet, felmérem a terepet. – állított meg minket Ron. – Nem hiányzik most egy rajongó, aki az út helyett a visszapillantót bámulja.

Ron épphogy halló távolságon kívül ért tőlünk mikor Kimi izgatottan elkapta a karom, és csillogó szemekkel rám nézett! Kezdtem megijedni! De nem mondott semmit, csak nézett rám, fogta a karom, aztán titokzatosan elmosolyodott.

- Jesszusom, mi bajod? – hátráltam, vele együtt.

- Nem fogod elhinni kit láttam a robbanás előtt! – olyan arca volt, mint egy kisgyerek, aki lapföldön rajtakapta a Mikulást a szánjában!

Odahajolt a fülemhez és belesúgta…