Ragyogó, napsütéses szerda délután volt, kb egy hónappal a Magyar Nagydíj után, a tanév elején. Éppen hazafelé tartottam az egyetemről, egy halom tanulnivaló társaságában, mikor megcsörrent a mobilom.

     - Halló. – szóltam bele a telefonba, miután végre előkotortam a táskámból.

     - Szia Nóri! Itt Kimi. Hogy vagy? Minden rendben?

     - Kimi? Szia!!! Jól vagyok köszi. Veled mi a helyzet? Mesélj! – jaj úgy megörültem neki! Olyan jó volt ismét hallani a hangját! Teljesen feldobott. Viszont úgy tűnik, hogy a Kimielfelejtésről lemondhatok.

     - Hírem van számodra.

     - Mégis miféle hír? – ezt most egyáltalán nem értem.

     - Nos. Először is az van, hogy Ron véletlen megtalálta a cuccaim között a telemetria adataidat.

     - Te jó ég! Nagyon mérges volt?

     - Először igen. Aztán kielemezte és arra jutottunk, hogy…

     - Hogy?

     - Szóval mit szólnál hozzá, ha most utánunk jönnél, és Ron megnézne téged.

     - Mi???? – döbbentem le száz százalékig, a könyveimet pedig azonnal elejtettem.

     - Jól van, kedvesem? – szólított meg egy idős néni.

     - Igen, semmi baj, köszönöm.

     - Mi az? Jól vagy? – kérdezte Kimi is.

     - I-i-i…igen. Azt hiszem.

     - Csak azt hiszed, vagy tényleg jól vagy?

     - Tényleg semmi. De…kifejtenéd kicsit bővebben a dolgot?

     - Nem igazán van rajta mit kifejteni. Ron látta a papírokat, tetszett neki, és szeretne megnézi élőben. Benne vagy? Mondd, hogy igen! Mindent elintézek, csak mondj igent!

     - Nem tudom… Túl sok ez nekem, nem gondolod?

     - Nem.

     - Kösz az együttérzést.

     - Nem úgy értettem! Nem. Csak szeretném, ha rábólintanál.

     - Nem tudom jó ötlet-e. Hagyjak itt csapot-papot? És menjek ki Olaszországba? F1-est vezetni? Nem sok mindenen szoktam meglepődni, de ez még nekem is sok. Olyan… mint egy álom.

     - De az jó, nem?

     - Igen, csak félő, hogy felébredek.

     - De mit veszíthetnél? Egyszer már mentél vele. És nem is akárhogy. Csak Ron megnéz. Mi veszteni valód lenne? És… legalább itt lennél.

     - Oh. És az jó lenne, ha ott lennék?

     - Hát örülnék neki.

     - Komolyan?

     - Persze. – mondta, majd rövid kínos csend – Szóval? Mit mondasz?

     - Nem is tudom…

     - Légyszi, légyszi, légyszi!

     - Végül is…Mit veszíthetek?

     - Ezaz! Semmit! Tehát?

     - Tehát… Oké…

     - Igen? Tényleg? Jössz?

     - Igen! – mondtam hangosan, és most már jókedvűen – Akkor ez mit is jelent? Úgy értem mikor? Hogy? Hova?

     - Minél hamarabb. Elintézek mindent, aztán küldöm a repülőjegyet. Oké?

     - Oké.

     - Szuper. Még hívlak. Szia.

     - Rendben. Szia.

     - Nóri!

     - Igen?

     - Még mindig szeretlek. Ez nem változott, és nem is fog.

     - Én is.

     - Szia.

     - Szia.

Te jó ég! Mibe kevertem bele magam már megint? Bár… tényleg nincs mit veszítenem. Legfeljebb nem történik semmi. De legalább meglátogatom Kimit. Azt hiszem jobb, ha végleg leteszek erről az „elfelejtem Kimit és azt a hétvégét”-dologról. Úgysem menne. Szeretem. Igen, szeretem. Nincs mit tenni. Ez van. Menni akarok. Minél többször mondogatom, annál inkább erősödik bennem. Igen, ki akarok menni. Ki fogok menni. Látni akarom Kimit! Vele akarok lenni! Wáááá! Megyek!!!!!

Szedni kezdtem a lábaimat, rohantam haza. Mindent elmondtam anyáéknak, nem mintha hagynám, hogy marasztaljanak, hiszen felnőtt ember vagyok. Ha menni akarok, akkor menni fogok. De szerencsére nem ellenezték a dolgot, habár nagyon féltettek. Nem csodálom. Kicsit én is félek. De, aki nem játszik, az nem is nyer…