Kezd üldözési mániám lenni! Mindenki gyanús! Még én is! Illetve én, hacsak nem vagyok skizofrén, de azt hiszem az nem vagyok. Utunk a London egy melletti kis városba vezetett, amit Angliában az Árvák Falujának is neveznek. Ebben a városban szinte csak gyerekek élnek.

Hatalmas volt az öröm mikor megérkeztünk. Legalábbis az arcokról ezt lehetett leolvasni, mert megnyikkani sem mertek a meglepetek. Szerintem nem is hittek a szemüknek ki látogatott el hozzájuk. Mindenesetre tragikus sorsú kiskorúak ide meg oda itt is nyitva tartottam a szemem. Kimi magából kivetkőzve mindenre kíváncsi volt, ahová csak elrángatták a gyerekek, mindent megnézett. Igyekezett mindenkire figyelmet fordítani, de ahogy elnéztem ez egy idő egyre nehezebben ment neki, mert egyre többüknek volt mondanivalója.

- Egész rendes a bácsi. – motyogta mellettem egy 4 éves forma kislány, aki épp az ujját szopogatta. A gyerekek a legőszintébb emberek kerek e világon! Ki veszekedne hát az egész jelzőn? – mosolyogtam gúnyosan. Mindemellett, azért gondolatban kalapot emeltem Kimi előtt, mert tényleg kitett magáért. Épp egy kisfiú játékautóját próbálta aláírni, mikor valaki mögém állt:

- Hello. – köszönt Will.

Sikerült olyan szinten rám hoznia a fekete frászt, hogy a mellettem lévő fikuszba dőltem. Szerencsére csak pár százan láttak ezt a megmozdulásomat, úgyhogy elkönyvelhető egy közepes ciki skálán. Ami a fikuszt illeti, őt ezek után azt hiszem semmilyen skálán ne említsük, ameddig át nem ültetik…

- Ne kövessél már, az ég áldjon meg. – szúrtam le Willt, miután kikászálódtam a valahai növény maradványai közül.

- Ez a dolgom, ha nem tudnád. – vonta fel a szemöldökét, miközben Kimit figyelte, aki épp egy rakat gyerek kíséretében helyezkedett egy foto kedvéért.

- Nem, neked az a  dolgod, hogy láthatatlanul kövess és ha HÍVLAK, érzed a különbséget? Szóval, ha kérem, hogy segíts akkor gyere. Nem állandóan! Megőrjítesz már!

- Látom keveset aludtál. – jegyezte meg Will nyersen. – De ha azt hiszed azért vagyok itt, mert nincs jobb dolgom, akkor tévedsz.

- Akkor mesélj miért vagy itt? – néztem rá kíváncsian.

- Ameddig te Finnországban üdültél – bah ez még viccnek is túlzás! – addig mi felkutattuk az ismeretlen sms küldözgető telefonszámát.

- Ez remek, mondjad már! – rángattam egy félre eső sarokba, ahonnan még szemmel tudtam tartani Kimit.

- A telefon egy Mrs. Slon nevű nő nevén van, vagyis volt. Ugyanis a hölgy telefonját állítása szerint ellopták. Sajnos úgy tűnik igaz az állítása. A rossz hír viszont az, hogy az utolsó sms, az az amit tegnap átküldtél nekünk, az már nem erről a számról érkezett. A gyémánt bárós nyomunk is zsákutcába vezetett. – húzta el a száját Will. – Mint kiderült a műanyag pisztolyos pasi nem rátok vadászott aznap éjjel, hanem ő rá. Az lett volna a rossz ómen számára. Ha az óment nem is, a golyót végül megkapta, de ez nem tartozik már ránk.

- Hát ez tényleg nem jó hír. – szomorodtam el.

Pár percig mindketten némán néztük a tömeget, ami elnyelte Kimit.

- Na mi van már? Szerezzek neked is egy dedikált képet vagy mire vársz? – néztem türelmetlenül Willre.

- Hát nem is rossz ötlet…

Komolyan mondom néha nem is értem, hogy egyes embereket hogyan vehetnek fel az FBI-hoz! Willt- autogram nélkül – visszaküldtem dolgozni, én pedig visszasétáltam a zsivajba, ami olyan szintűre erősödött ameddig távol voltam, hogy kezdett a hangulat valamiféle rock koncerté fajulni. De szerencsére ezek csak gyerekek és nem erőtől duzzadó tinédzserek. Leültem egy közeli asztalhoz, amin mindenféle rajzok sorakoztak. Unalmamban nézegetni kezdtem őket. A gyerekek remekül fejezték ki magukat. Biztos voltam benne, hogy Kiminek jól fognak esni a kis üzenetek, amik a lapok sarkaiban sorakoztak. A kezembe akadó következő rajzon az egyik lurkó úgy tűnt nem kifejezetten Räikkönen rajongó, ugyanis a boxutcát rajzolta le, szinte már mesteri tökéletességgel, ahol az autó fekete borítását vörös foltok tarkították. A lap sarkában pedig a „táska” üzenet állt…

Úgy pattantam fel, mintha kaktuszban ülnék. Ide-oda kapkodtam a fejem, hátha látok valahol egy gyanús alakot, de a gyerekeken és a gondozóikon kívül senkit sem láttam a közelben. Az ajtóban megpillantottam egy biztonsági őrt. Gyorsan odarohantam hozzá:

- Mondja csak ki rakta arra az asztalra a rajzokat? – hadartam neki az asztal felé mutogatva.

- Ne haragudjon, de nem értem. – rázta bocsánatkérően a fejét.

Ajjj!

- Azt kérdeztem ki készítette oda a gyerekek rajzait. – ismételtem.

- Ó egy férfi volt, de nem ismerem, csak ma dolgozom itt. – rántotta meg a vállát.

- És most hol van ez a férfi?

- Azt nem tudom, úgy 5 perce ment ki azon az ajtón.

Elszáguldottam annak az ajtónak az irányába, amire mutatott. A kijárat a kertbe vezetett. Ott azonban egy árva lélek sem volt. Elsétáltam egészen a kerítésig. Ezen ugyan találtam egy kisebb rést, de nagyobb valószínűsége volt, hogy a gyerekek által készült, mint hogy egy felnőtt férfi kiférjen rajta. A kerítésen túl a parkolóban nem állt más autó, csak amivel mi érkeztünk. Épp megfordultam, hogy visszainduljak az épületbe, mikor valaki hátulról elkapta a nyakam és a kerítéshez rántott. Amint nekiütődtem a drótnak azonnal befogta a szám, a nyakamról lefejtette az ujjait és a kezeim fogta le vele. Olyan erősen szorított, hogy esélyem sem volt.

- Ha jót akar, akkor ösztönözze a vőlegényét, hogy a feladatára pontosítson az ilyen felesleges dolgok helyett. – súgta a fülembe. Próbáltam kirántani a kezem a szorításából, de nem engedett.

- Azt ajánlom fogadjon meg egy tanácsot: ne üsse bele az orrát mindenbe. Csak tegye, amit tanácsoltam. – azzal éreztem, hogy lazul a szorítás. Amint elengedett meg is fordultam…volna. Ez ugyanis nem ment könnyedén, mert a pulóverem egyik szála beleakadt a kerítésbe. Mire kiszakítottam és a hang gazdáját kereshettem volna az már messze járt. Próbáltam összeszedni a gondolataimat, ameddig bandukoltam vissza az épületbe. Mi az, amit megtudtam róla? A mellkasának ütközött a fejem, mikor a kerítéshez rántott, a ruhájából fenyőgyanta illat érződött, a kezei durvák voltak, szóval nagy valószínűséggel ő csak a megbízott és nem a megbízó. Mindenesetre nem volt valami meggyőző modora, ugyanis eszem ágában sem volt Kimit sietetni a bőrönd kereséssel. Neki az volt a dolga, hogy versenyezzen. A bőröndről pedig egyelőre semmit sem tudunk. És ha azok se, akiknek kell? Mi van, ha Kimi feladata az is, hogy kiderítse van-e bármilyen bőrönd is a csapatnál, ami érdekelheti a zsarolókat? Hiszen láthatják, hogy eddig semmi haszna nem volt a fenyegetéseknek, a bőrönd még mindig nincs náluk. De Kiminél sincs. És ha hiszek neki-márpedig mást nem tehetek- ő sem tud semmiféle bőröndről.

Becsuktam magam mögött az ajtót. A biztonsági őr még mindig ott állt és kedélyesen rám mosolygott, mikor meglátott. Nem volt kedvem viszonozni a gesztusát. Azonban mikor láttam, hogy a tömegnyi gyerek Kimivel együtt eltűnt kénytelen voltam újból hozzá fordulni:

- Elnézést, de megtudná mondani, hogy hová mentek a többiek?

- Maga nem valami fanatikus rajongó ugye? – sandított rám. Nyoma sem volt az előbbi kedves mosolynak.

- Nem. Még csak rajongónak sem mondanám magam. Én izé… öhm hozzátartozója vagyok. – fejeztem be sután.

- Ó! – nézett végig rajtam. – Maga a mennyasszony? – súgta oda bizalmasan.

Anyám borogass, ha ezt a szót valaha megszokom áldozzanak fel valami hindu isten oltárán!

- Igen, az volnék. Szóval megtudhatnám merre van? – villantottam fel egy kevésbé biztatóra sikerülő mosolyt.

- Átmentek ebédelni a nagyterembe. Az a folyosó végén van. – mutatott a mellettünk balra húzódó fénytelen, sötét folyosónak nevezett útvesztőre!

- Köszönöm. – pihegtem.

Épp elindultam volna, mikor kétségbeesett kiáltás ütötte meg a fülem a folyosó végéből:

- Cassie, hol az istenben vagy?

Kétség sem fért hozzá, ez Kimi…