Reggel arra ébredtem, hogy Kimi néz, és az arcom simogatja. Picit elmosolyodtam, majd kinyitottam a szemem.

     - Jó reggelt. – köszöntött mellettem fekve.

     - Neked is jó reggelt.

     - Hogy aludtál? – kérdezte fejét támasztva.

     - Rég aludtam ilyen jól. – ásítottam.

     - Ennek őszintén örülök. – mondta – Nóri, lehet egy kérdésem? – tette hozzá kis hatásszünet után.

     - Aha. – nyújtóztam.

     - Neked tényleg bejött az a doki? – kérdezte fintorogva.

     - Hahha – nevettem fel – Te még itt jársz?! Nem mondod, hogy azóta ezen agyalsz.

     - Csak… néha. De válaszolsz?

     - Nem, hogy őszinte legyek, az a doki egyáltalán nem az esetem.

     - Ahha. Miért, ki az eseted? – kérdezte.

     - Nem tudom, még nem találkoztam vele… - játszottam az agyamat.

     - Neeem? Hát ez szomorú.

     - Hát igen… Miért, neked ki az eseted?

     - Hááát… magas, szőke, 90/60/90-es, … - sorolta.

     - Héé! – vágtam egy párnát a képébe.

     - Na jó, nem ilyen. – vallotta be.

     - Nem?

     - Nem!

     - Akkor milyen? – kérdeztem.

     - Ilyen… - mondta, majd lágyan megcsókolt. Hát igen… valahogy úgy alakult, hogy idáig ez nem történt meg (mármint a békülés óta), úgyhogy ebbe most benne volt minden. A bocsánatkérés, a megbocsátás, a „hiányzol”, a „szeretlek”, és a többiek.

     - Azért sajnálom, hogy ilyen zűrös volt az utóbbi időszak. Mióta itt vagy, nem volt nyugtod. Ráadásul meg is sérültél. – tűnődött – Kár, hogy így alakult.

     - Ahha.

     - Egyszerűen nem értem magam. – merengett gondolataiban.

     - Hogy?

     - Hogy miért nem hittem neked.

     - Na ez jó kérdés… De muszáj most elrontani a kedvem ezzel a témával? – szomorodtam el.

     - Bocs. Nem akarom elrontani a kedved. Sőt. Csak bánt, hogy alaptalanul vádoltalak. Ne haragudj!

     - Maradj már csendbe! – fogtam be a száját – Nem haragszom! – mosolyogtam.

     - De…

     - Akkor fogok haragudni, ha nem hagyod abba! – mondtam – Megmondtam, hogy nem haragszom. De nem tudod, mire vállalkozol. Mostantól nem szabadulsz tőlem. Még meg is fogsz unni.

     - Téged? Soha!

     - Vigyázz, szavadon foglak.

     - Csak hajrá! – ölelt magához.

     - Szerinted, Ron tényleg el tudja intézni Claire-t? – kérdeztem.

     - Biztos. Illetve remélem.

     - Én is remélem.

     - Félsz tőle? – nézett rám Kimi.

     - Először nem féltem, de ezek után… Ki tudja mire képes…

     - Úgy sajnálom. Én sodortalak bajba. Claire rajtam akart bosszút állni. Nem hittem volna, hogy ezt rajtad keresztül viszi véghez. De most már nem történhet semmi rossz. Ezt garantálom neked. Nem engedem, hogy tönkre tegyenek. Se téged, se engem!

Viki és Nick, végre megérkezett Németországba. Viki már az országhatárnál kész extázisba esett. Régi vágya volt kiruccanni a németekhez, de hogy ezt pont Nickkel teheti meg, teljesen felvillanyozta. Végre alkalmazhatta német tudását. Ha akad valami hiányosság, azt meg… majd Nick segít pótolni. Szóval probléma egy szál se. Megérkeztek Nick Kölntől nem messze álló házához. Nem meglepő, hogy ők is pihenővel indítottak. Másnap reggel Nick közölte a napi programot…

     - Program? Az is van? – kérdezte Viki, ásítozva. – Nem maradhatnánk inkább itthon?

     - Gondoltam meglephetnénk, anyuékat Mönchengladbach-ban. Már úgyis kíváncsiak rád. – adott egyértelmű választ Nick.

     - Ja, így más… Oké. Mehetünk. – ült fel Viki az ágyban.

     - Min gondolkoztál el annyira? – kérdezte Nick.

     - Semmin, csak… Mi lesz, ha nem tetszem majd a szüleidnek? – nézett Viki félve Nickre.

     - Az kizárt! Olyan nincs. Odáig lesznek érted, meglátod. Na jó, annyira talán nem, mint én, de biztosan imádni fognak. – vigyorodott el Nick.

     - Biztos?

     - 100%! – válaszolt Nick, majd adott egy csókot Vikinek bíztatásul. Nem kellett sokáig győzködni Vikit, egy gyors reggeli után indultak is meglátogatni Nick családját.

Hamar meg is érkeztek a mönchengladbach-i házhoz. Teljesen hétköznapi, de elég nagy, és barátságos ház volt. Amint megpillantotta, Viki rögtön megkönnyebbült. Valahogy pozitív gondolatokat ébresztett benne annak a háznak a látványa. Olyan kedves, és családias. Nick nem akart csengetni, inkább csendben beosontak a házba. Beléptek az ajtón, majd Nick megszólalt.

     - Elnézést, jó helyen járunk?!!! – szólt hangosan.

     - Nick? Jól hallom, hogy Nick? – hallatszott az anyukája, Angelika hangja, és már szaladt is fia elé – Nick! Kisfiam! Jaj, de jó végre látni, hogy vagy? Mi van veled? – örvendezett a kedves hölgy.

     - Szervusz fiam. – jelent meg Nick apukája is, majd megölelte fiát – Nem mondtad, hogy hazajössz.

     - Hirtelen ötlet volt. Meglepetésnek szántuk. Szeretnék nektek bemutatni valakit. Ő Viki. A barátnőm.

     - Áh, akiről annyit áradoztál? – mosolygott anyukája.

     - Igen ő az.

     - Szervusz. Örülök, hogy végre megismerhetem a fiam barátnőjét. – ölelte meg Vikit, Nick édesanyja.

     - Érezd otthon magad. – köszöntötte a családfő is.

     - Jaj, fel is hívom a fiúkat, jöjjenek haza, és akkor együtt a család. – mondta boldogan Angelika, és már ment is a telefonhoz. Gyorsan körbetelefonálta Sven-t, és Tim-et, elújságolta nekik, hogy hazaérkezett középső fiacskája a barátnőjével, és hogy nagyon boldoggá tennék édesanyjukat, ha hazajönnének, ők is, és mindenki együtt lenne. Miután megfűzte fiait, még inkább fülig ért a szája.J

     - Délután jönnek. – újságolta - Na én visszamegyek a konyhába, mert leég az étel. Viki, nincs kedved segíteni? – invitálta Angelika a konyhába.

     - De, szívesen. – válaszolt Viki, majd eltűntek a konyhában, Nick pedig a nappaliba ment édesapjával.

Úgy tűnik a konyha sikeresen „összefőzte” a két hölgyet. Hamar egy hullámhosszra kerültek, nem volt kétség, Angelikának semmi kifogása nem volt Viki ellen.

     - Uraim, asztalhoz! Kész az ebéd! – szólt, majd mindenki, szófogadóan asztalhoz ült. – Azt Viki készítette! – mutatott Angelika egy ínycsiklandó ételekkel teli tálra.

     - Akkor én abból kérek! – mosolyodott el Nick apukája. Vikinek ideje sem volt azon mélázni, vajon fog-e ízleni az általa készített étel, mert azonnali reakció érkezett.

     - Hm… Fiam, ha ez a lány így tud főzni, azonnal vedd feleségül! – erre Nick előbb apjára nézett, majd Vikire, és elégedetten elmosolyodott. Viki pedig fellélegezhetett. Alkotása teljes sikert aratott.

      - Majd annak is eljön az ideje. – mondta Nick, majd adott egy puszit Vikinek. – Szeretlek, ugye tudod?! – súgta neki, mire Viki kedvesen bólintott.

Egy falat nem sok, annyi sem maradt az ebédből. Minden elfogyott az utolsó cseppig.

Egy jó hangulatú, délutáni családi beszélgetés közben, nyílt az ajtó.

     - Óh, itt vannak a többiek! – szólt Angeika. És tényleg. Megérkezett Sven, és Tim. Sven egyedül, Tim pedig feleségével, és kisfiával.

     - Sziasztok. – köszöntek. A kissrác pedig azonnal beszaladt a nappaliba, és nagypapájához szaladt. Ezután beállt a szoba közepére, és körülnézett.

     - Szia, te ki vagy? – kérdezte Vikitől.

     - Szia. Én… - kezdette bele Viki, de Nick átvette a szót…

     - Ő a barátnőm. Vikinek hívják. – magyarázta, és Viki felé fordulva az ölébe kapta a kissrácot.

     - Nézd! – adta a kisfiú Viki kezébe autóját.

     - Hűű, de szép autója van valakinek! – forgatta Viki.

     - Olyan, mint a Nick bácsié! Ha nagy leszek, nekem is lesz ilyenem. Én leszek a leggyorsabb! Ilyen gyorsan fogok menni! – suhintott egyet a levegőbe, Nick meg csak mosolygott. – Képzeld tegnap az a… az a kereke lejött. – mutatta Vikinek.

      - Juj, tényleg? Szegény autó. – mondta Viki „szomorúan”.

      - De megcsináltan! Már meggyógyult! – mondta a kislegény csillogó szemekkel.

Angelika nagy örömére, teljes egészében összeállt a család, és sikerült kellemes beszélgetéssel, vidám hangulatban eltölteni az időt.