Kimi beváltotta az ígéretét és megnyerte a versenyt. El kellett ismernie, hogy ez volt talán élete legnehezebb futama, mivel verseny közben is sokszor eszébe jutott Zoé, és ilyenkor hatványozottan észnél kellett lennie, nehogy a sóderágyban vagy a gumifalban kössön ki. Az lett volna csak az igazi érvágás, mind lelkileg, mint sportszempontból. Mindegy, a lényeg, hogy elég erős volt. Egyedül azok a pillanatok jelentettek még mindig bosszúságot, amikor valakit a barátnőjével látott. Nem az bosszantotta, hogy ők együtt vannak, hanem az, hogy ő van egyedül. Mindenesetre gőzerővel dolgozott azon, hogy ez ne így legyen, és hogy többé ne zavarja őt Zoé hiánya.

Miután a szállodába visszament, mindent összecsomagolt, majd letusolt, és lefeküdt aludni. Másnap reggel elindult a reptérre. Legnagyobb pechjére, mivel nem foglalt le előre repülőjegyet, már csak egy Angliába induló járatra kapott jegyet. Ott majd át kell szállnia a Finnországba tartó gépre, és estére már otthon is lehet. Mérgesen szállt fel a repülőre, de csak magát okolhatta. Ráadásul Anglia gondolatától a hideg futkározott a hátán, de már tényleg nem volt mit tennie. Maximum ha még egy napot marad, de ahhoz meg pláne nem volt kedve. Így hát bekapcsolta az mp3 lejátszóját és próbált pihenni. A landolás után kicipelte a csomagját és az információs táblát fürkészte. Amikor meglátta a gépére vonatkozó kiírást, majd’ felrobbant. A gép ugyanis 5 óra múlva indult. Érdekes, ő úgy emlékezett, hogy két órát kell várnia. Miután az információs pultnál elmondták, hogy a gépe késik, és azért kell 5 órát várnia, úgy döntött, hogy bemegy a városba. Semmi kedve nem volt egy kényelmetlen reptéri széken várakoznia. Fogott egy taxit és bevitette magát a belvárosba.

Zoé úgy döntött, hogy nem fogja ellógni a napot. Miután elkérte Sam-et a nagyanyjától, bementek a belvárosba. A lány szeretett volna megvenni egy-két dolgot az egyetemhez. Nem akart mindent az utolsó percre hagyni. Szeretett volna mindent elintézni, utálta, ha az utolsó percekben kell rohangálnia. Mondjuk most is ki volt számolva az ideje, mert vissza kell érniük 11-re, mivel a nagyanyjának dolga van, és kell Sam, no meg persze a kocsi. Mivel Sam otthonosabban mozgott a városban, mint Zoé, így ő kalauzolta a lányt. Miután egy szép kis csomagnyi füzetet és egyéb iskolaszert sikerült összevásárolniuk, Zoé megéhezett fánkra.

-Sam, megállhatnánk valahol a közelben? Van még arra időnk? Láttam egy utcai árust, és ennék fánkot. –a lány rögtön kiszúrta az apró, amerikai fánkokat.  

-Persze. Azonnal keresek egy parkolót. Arra még van időnk –azzal néhány perc múlva már az árus felé sétáltak.

-Jó napot, két adag fánk lesz. –mosolygott Zoé az árusra.

-Milyen öntetet kér? –kérdezte az árus, de a lány már másra figyelt. Az egyik arra járó taxiban Kimit vélte felfedezni. Nem, az lehetetlen, mondogatta magának. Mit keresne ő itt? Csak a képzelete űz csúfos tréfát vele.

-Kisasszony, milyen öntetet kér? –ismételte meg a kérdést.

-Ö…én…barack. –vágta rá zavartan, majd ismét a kocsikat kezdte el fürkészni, de a taxi időközben eltűnt.

-Valami baj van? –nézett rá értetlenül Sam.

-Nem. Semmi. –rázta meg szomorúan a fejét Zoé, majd elvette az első adag fánkot. Amíg vártak a másodikra, addig arrébb állt, és a pár méterre álló újságos kirakatát kezdte el nézni, amikor összetalálkozott a szeme azzal a félreismerhetetlen szempárral. Alig hitt a szemének. Félt, hogy képzelődik, és nem is Kimit látja. A férfiban is hasonló dolgok játszódtak le. Ő sem tudta hova tenni ezt az egészet. Csak nézte megbabonázva a lányt, mintha egy délibáb lenne. Zoé már majdnem elindult felé, amikor Sam megszólította.

-Kisasszony, mennünk kell. –kezdte el a másik irányba terelni a lányt. Zoé még néha-néha visszapillantott a férfira, aki még mindig ugyanott, ugyanolyan döbbenten állt és nézett rá.

A kocsiban egy szót sem szólt, csak bámulta a fánkjait. Sam már nem tudtam megállni, az út felénél megszólalt.

-Kisasszony, nem ízlik?

-Tessék? –nézett fel rá Zoé.

-A fánk. Rossz?

-Nem. Csak elgondolkodtam. –vallotta be a lány. Amióta meglátta Kimit, nem tudott másra gondolni. Beszélni akart vele, sőt, megérinteni őt, megcsókolni. Hozzábújni, érezni az erős karjait, amint átölelik, a csókjait, amelyek egy másik világot kapuit nyitják meg előtte…de aztán csak a valóság van. A jelen, amely lehetett volna másmilyen is, ha ő igent mond. Miért nem tudta kimondani ezt az egyszerű kis szót? Most bezzeg örömmel kimondaná, de már késő. –Sam, kérdezhetek valamit?

-Persze.

-Ön hisz a Sorsban?

-Hát…nem is tudom. Talán egy kicsit. Miért?

-Nem fontos. Köszönöm, hogy eljött velem vásárolni. –szállt ki a lány a kocsiból, amint a férfi leparkolta a kúria előtt. Kiszedte a cuccait és felment a szobájába. Ki sem pakolt semmit a táskákból, csak ledőlt az ágyról és a plafont bámulta. Úgy érezte, hogy sikeresen elbaltázta az életét. Erőt vett rajta a csalódottság, az egyedüllét és a magány. Még a csörgő telefonját sem akarta felvenni, de mivel az illető kitartó volt, így mégis válaszolt.

-Tessék. –szólt bele halkan.

-Zoé, minden rendben? –kérdezte aggódva Atte. Meglepte a lány hangja.

-Igen. –válaszolt tőmondatban a lány.

-Biztos nem történt semmi?

-Nem. –vágta rá rögtön szomorúan. A fiú azonban sejtette, hogy valami mégis csak történt. Remélte, hogy Kimihez is köze van ennek a valaminek.

-Rendben. Tudsz lovagolni?

-Igen, bár már régen lovagoltam.

-Nincs kedved most eljönni velem?

-Nem tehetnénk át egy másik napra? Nem érzem jól magam.

-Oké, majd szólj. És jobbulást!

-Köszi. Szia. –bontotta a lány a vonalat, majd magához húzta az egyik kispárnát, és halkan sírni kezdett. Álmában sem gondolta volna, hogy ennyire felzaklatja a találkozás, de mondjuk arra sem gondolt, hogy itt fog összefutni Kimivel. Ha csak beszélhettek volna pár szót…de nem. El kell felejtenie. Méghozzá gyorsan. Majd az egyetemen talál magának egy helyes pasit, aki cseppet sem fog hasonlítani Kimire. Kopogás után Colleen néni nyitott be, meg sem várva a lány válaszát.

-Minden rendben?

-Igen, persze. –törölte le gyorsan a könnyeit, majd a nagyanyja felé fordult.

-Biztos?

-Igen. Persze. –ismételte meg immáron jóval határozottabban.

-Rendben. Akkor én most elmegyek, csak este jövök. Megleszel?

-Persze. Ne aggódj, nem ugrom le a toronyból és nem vágom fel az ereimet.

-Jézusom, biztos ne maradjak itthon?

-Dehogy! Csak vicceltem. Majd nézek valami jó kis filmet. –nyugtatta meg nagyanyját a lány.

-Jól van. Akkor majd jövök. –adott egy puszit unokája homlokára, majd magára hagyta a lányt.

Miután a nagyanyja magára hagyat, elment fürödni. Vagy egy óráig áztatta magát, de nem igazán lett tőle jobb kedve. Vacsorára alig evett valamit. Megnézett három filmet, de az sem vidította fel igazán. Inkább kiült a szobája teraszára és nézte az eget és a csillagokat. Nem tudta, hogy Finnországban egy szőke férfi ugyanezt teszi. Magányosan áll szobájának ablakában és az égboltot fürkészi. Mindketten a másikra gondoltak és arra, hogy lehetnek-e ők ketten még boldogok? Együtt.