Lehet, nem kellett volna így otthagynom. Mindenesetre nyomot hagyott bennem ez a délután.

Másnap reggel felkeltem, összekaptam magam, meg egy-két kelléket, és 9-re már bementem. Gina pedig megígérte, hogy majd meglátogat.J

Elkértem a terem kulcsát a főnöktől, majd bementem. Ezt nem hiszem el. Kapásból átestem valamin. Elhúztam a sötételőt és szétnéztem. Nem kellett volna. Itt legalább 100 éve nem járt senki. De takarítónő biztosan nem. Ha ezt tudom, vagy 2 órával korábban jövök… Tiszta por minden, szemét a földön, az ablak olyan szutykos, hogy fény az nem sok jön be rajta. Pedig az most nekem nagyon kéne. Szóval nekiálltam takarítani. Hát volt mit.

Egy idő után a nagy ablaksikálás közepette, valaki kopogott. Kimi állt az ajtóban a félfának támaszkodva. Úr isten! Egy: megijedtem. Kettő: Már ennyi az idő???!!!

     - Megijesztettelek? – kérdezte.

     - Egy kicsit.

     - Bocs, nem akartam. ITT leszünk? – nézett körül fájdalmas képpel.

     - Hát… igen.  Tudom, nem valami megnyerő látvány, én sem erre számítottam. De adjatok 10 percet, és rendbe vágom, ígérem. Csak 10 perc.

     - Nem kell kapkodni, még ráérsz.

     - Oh, vagy úgy. Korán jöttél. – mondtam, miután az órámra néztem. Fél 10. De én 10 órát mondtam, nem?

     - Tudom. Csak gondoltam, elkél a segítség. És igazam lett. – na ne már, hogy ő megálmodta, hogy én ma délelőtt itt fogok szenvedni, erre ő jön és segít takarítani. Ez már majdnem a morbid-kategória.

     - Te most tényleg takarítani akarsz? – csodálkoztam.

     - Azt nem, viszont segíteni igen. És ha ahhoz takarítani kell… - ó, de rendes! Hát ilyen nincs is!

     - De… miért jöttél korábban, mint a többiek? És miért akarsz nekem segíteni? – néztem rá értetlenül.

     - Baj? Elmenjek?

     - Nem, nem kell!

     - Na látod. – mondta kedvesen. Felkapott egy seprűt meg egy lapátot, én meg elmosolyodtam, majd az ablak felé fordultam és próbáltam letakarítani.

     - Amúgy nem tudom. – mondta, miközben én a falra próbáltam kifeszíteni egy nagy fehér lepedőt.

     - Mit? – néztem rá.

     - Hogy miért jöttem. Csak… jönni akartam.

     - Hoppá. – jegyeztem meg, mikor véletlen magamra rántottam a lepedőt. Kimi meg hangos nevetésben tört ki, mivelhogy oly módon belegabalyodtam a lepedőbe, hogy nem bírtam kijönni alóla.

     - Miért nem szóltál, hogy segítsek? – nevetett még mindig, közben segített elővánszorogni.

     - Azt hittem ügyesebb vagyok… Tévedtem… - vihogtam én is. De már lassan kezdem hülyén érezni magam, hogy mindig ő segít rajtam…

     - Ide kell jönnünk? – jelent meg az ajtóban Fernando.

     - Igen, egy másodperc. – mondtam, majd gyorsan felraktam azt a lepedőt – Oké, gyertek! – ekkor mindenki bejött, és Kimi is beolvadt a többiek közé. Már ha lehet azt annak nevezni, hiszen… valahogy mindig ott volt, ahova néztem… Vagy én néztem mindig oda, ahol ő van??? – Tóvizi Anett vagyok, és arra kértek, hogy készítsek rólatok rajzot. Na most, mivel feltételezem, hogy senkinek sincs se ideje, se kedve ahhoz, hogy itt modellt üljön nekem…

     - Nekem van! – jelentkezett Scott két ujjal, mint az iskolában, és mindenki röhögni kezdett. Többek között én is…

     - Szóval nincs. – folytattam – tehát most csak pár fotót készítünk. – adtam elő röviden, hogy mi a helyzet, majd munkához láttam/láttunk.

Gina is hű maradt ígéretéhez, benézett egy negyed órára. És azonnal meg is találta a neki való társaságot. De ahogy én láttam, inkább a neki való társaság találta meg őt.

Tök jó hangulatban telt el az idő, még én magam is meglepődtem. Mikor 21-en kezdenek röhögni a 22-diken, hát az poén! Hogy ezek milyen lököttek…! Nem csalódtam bennük. Volt, hogy én kértem 5 perc szünetet, mert már könnyeztem a nevetéstől, és nem bírtam fényképezni. Persze mindenki felajánlotta, hogy törölgessem nyugodtan a könnyeimet, majd ő megcsinálja a képeket, de rossz belegondolni, mi sült volna ki abból. Azokból a képekből valószínű, csak karikatúrát lehetne majd rajzolni… Mikor Tonio eljátszotta, hogy megsértődött, mert nem a kedvenc nyuszis mamuszában fényképezem, hát én majdnem a földön kötöttem ki….J

Miután végeztünk, mindenki elment, én is összeszedtem a cuccom, és indulni készültem, mikor ismét kopogtak. Már megint Kimi? Most mit akar segíteni? Hoppá! Ez nem Kimi, hanem Fernando.

     - Szia, bejöhetek? – kérdezte.

     - Szia. Gyere, de épp menni készülök.

     - Oh, értem. Akkor… meghívhatlak egy kávéra? – most mondjam azt, hogy nem? De miért nem? Csak nem olyan hülye, mint amilyennek sokan beállítják. Eddig is tök normális volt. Nem lükébb, mint a többi 21.

     - Rendben, menjünk. – egyeztem bele. Beültünk egy közeli kávézóba, majd sétáltunk kicsit a környéken. Beszélgettünk, de hogy őszinte legyek, nem nagyon figyeltem rá. Csak azon járt a fejem, hogy tegnap óta Kimi mindig ott van, ha segítségre van szükségem.

     - Fernando, kösz a kávét, meg mindent, de most mennem kell.

     - Muszáj menned?

     - Igen.

     - Jó volt dumálni. – mondta. Ja… szerintem is tartalmas volt.

     - Igen. Na megyek, szia! – köszöntem el.

     - Kaphatok egy puszit? – kérdezte. Mi van? Puszit? Ez beszívott. Na jó, egy puszi, még nem a világ… Visszafordultam, és adtam egy puszit az arcára. Ő persze azonnal kihasználta a helyzetet, és többet akart.

     - Te teljesen megvesztél?! – kiáltottam rá.

     - Mi a baj? – játszotta az értetlent.

     - Te vagy a baj! Mit csinálsz?!

     - Meg akartalak csókolni.

     - Azt vettem észre! De miért?

     - Hááát… jó nő vagy.

     - Menj a fenébe! Hogy lehettem ilyen, hülye! Hogy feltételezhettem, hogy normálisabb vagy, mint amilyennek sokan mondanak?! Én hülye!

     - Most haragszol igaz?

     - Őszintén? Igen!

     - Pedig fel akartalak hívni este hozzám.

     - Neked elmentek otthonról! Hol élsz te, ember?!

     - Nem tudod, mit hagysz ki. – úr isten! Hogy lehet valaki ekkora kretén?! Pedig eddig tök normális volt. Még csodálkoztam is, hogy milyen rendes. Erre tessék. Nem sokáig bírja álcázni magát.

     - Nem. És nem is akarom!

     - De miért? – ez tényleg ilyen hülye! Miért vagyok még itt? Azt sem érdemli meg, hogy képen vágjam. Miért nem húztam már el?

     - Ennek több oka van. Az egyik, hogy kétszínű, és szemét vagy. A másik, hogy nekem barátom van (az már más kérdés, hogy egy ideje megromlott a kapcsolatunk, és Andris magasról tesz rá, hogy mi van velem, és 100 éve nem is láttam, de ez most nem lényeg…) És a harmadik, hogy ha jól tudom, neked meg van barátnőd.

     - Az téged ne zavarjon. Nyitott kapcsolatban élünk.

     - Ó, igazán? És erről ő is tud?

     - Nem kell neki magyarázni, ez egyértelmű, ha az ember ennyit utazik. Nincs kifogása ellene.

     - Én abban nem vagyok olyan biztos… Na mindegy, nekem ebből elég. – mondtam, majd elhúztam a csíkot. Hát ez tényleg nem ép. Szegény ember… Csak sajnálni tudom. De főleg szegény barátnőjét sajnálom. Szerintem nem is tud róla, hogy Alo mit művel, mikor nincs vele.