Fél órát mondtam Kiminek, de lehet, hogy többet kellett volna. Gyorsan letusoltam, és száraz ruhát vettem. Épp elkészültem és egy-két kelléket pakoltam elő, mikor Kimi kopogott.

     - Nyitva van! Gyere!

     - Hello. – nyitott be – Hoztam képeket.

     - Ejha! Rami nem aprózta el. – jegyeztem meg a nagy cipősdoboznyi kép láttán.

     - Hát nem. Nem tudom miért hagyta itt a nyakamra.

     - Nem baj az, hogy itt hagyta. Na válogassunk ki belőle párat.

     - De mit akarsz vele? – kérdezte ismét.

     - Kiválogatjuk és megtudod! Jaj. De ari! – találtam egy tündéri képet – Neked melyik a kedvenced?

     - Nem tudom, nincs kedvencem. De szeretem azokat amin az egész család rajta van. Mondjuk… ez.  – emelt ki egyet a sok közül.

     - Ez tényleg jó kép. – tényleg nagyon jó. Egy felhőtlenül boldog családot látok. Két aranyos kissrác egy kutyával a hóban, valamint boldog szülők. A háttérben egy barátságos családi ház, körülötte fenyőfák. Olyan idillikus ez a kép. Nem csoda, hogy ez a kedvence…

     - Anett! – szólt Kimi már vagy harmadjára – Itt vagy?

     - Ja, persze. Csak elbambultam. Nagyon tetszik ez a kép.

     - Karácsonykor készült, a kutyát akkor kaptuk Ramival. – nézett ő is a képre – Soha nem felejtem el azt a karácsonyt. Kint hógolyóztunk Ramival, a kutya meg nagy lelkesen szaladt felém. Majdnem akkora volt, mint én. Fel is lökött, a kezemben lévő hógolyó pedig apa fején landolt. Anya az ajtóban állva nevetett rajtunk, de aztán ő sem úszta meg. Késő estig kint voltunk, és játszottunk. Erre tisztán emlékszek, pedig kicsi voltam.  A végén elbújtam, hogy Rami ne találjon meg. Olyan jól sikerült, hogy el is aludtam egy hókupac mögött. Mire anyáék megtaláltak, Rami is bealudt. Klassz volt az az este… - emlékezett vissza, én pedig szinte tátott szájjal hallgattam.

     - Biztosan az volt. Nekem ilyen emlékeim nem nagyon vannak. Nem is sűrűn volt olyan, hogy együtt lett volna a család. Kicsi korom óta olyan karácsonyról álmodom, amilyenről most meséltél, de soha nem volt…

     - De még lehet!

     - Ja. Majd egyszer, talán… Na de most nem ez a téma. Szerintem ennyi kép elég lesz.

     - Jó, de mihez is? – már nagyon türelmetlen

     - Anyukád ajándékához. Gyere! – invitáltam le a földre és hoztam egy nagy kartonlapot, ollót, ragasztót, meg festéket.

     - És most? – kérdezte

     - Itt a lap, és a képek, mag a ragasztó. Ragaszd fel a képeket a kartonlapra össze-vissza, vagy ahogy akarod.

     - Én??? – nézett rám értetlenül

     - A te anyukád, nem?

     - De. De én…

     - Egy képet csak fel tudsz ragasztani egy vacak papírra.

     - Hát fel.

     - Akkor hajrá! Amíg te ragasztasz, én meg adok neki valami színt. – ültem le a nagy kartonpapír túloldalára. Én festegettem, ő meg ragasztott. Így még nem látta senki, rajtam kívül, az tuti. Tisztára mint egy kisgyerek valami kreatív foglalkozáson.J

     - Hoppá. – szólt

     - Mi az? – kérdeztem, mire elkezdte eszeveszettül rázni a kezét

     - Ráragadt.

     - Azt látom – nevettem el magam. Totál magára ragasztotta a képet. Ezt hogy sikerült összehoznia?... Hát ez kész! A másik kezével próbálta leszedni, de akkor arra ragadt rá.

     - Segítenél? – nézett rám kiskutya szemekkel, miközben majd’ elrepült, annyira próbálta lerázni magáról a képet.

     - Akkor ne csapkodj! – szóltam, majd leszedtem róla.

     - Köszi. – mondta megkönnyebbülve

     - Nincs mit. – kuncogtam – Te! Hogy mondjátok finnül, hogy boldog születésnapot?

     - Hyvää syntymäpäivä – hadarta el

     - Öhh. Oké… Leírnád? – ugyanis ebből semmit nem értettem. Kimi leírta egy papírfecnire nekem, én pedig felírtam a kartonlap tetejére.

     - Na, mindet felragasztottam – tette le a ragasztót.

     - Remek. Akkor segíts festeni.

     - Mi???

     - Igen, mi.

     - Úgy értem: én??? Festeni?

     - Nem kell semmi extrát, nyugi. Csak kendd szét a színeket, ahogy jól esik. Maszatolj! Most lehet. – sikerült rádumálnom némi kreatív tevékenységre. Ezt sikerként könyvelem el. Nem hiszem, hogy túl sokat festeget és színezget otthon.

Olyannyira belemerültünk a „maszatolásba”és közben egy jó beszélgetésbe, hogy a papír közepe táján sikeresen összefejeltünk. Egy pillanatra mindketten megszeppentünk, aztán elnevettük magunkat, nem nagy feneket kerítve az esetnek.

     - Őőő. Bocs, csak pulcsiért jöttem – jelent meg Gina – Mi olyan vicces?

     - Semmi, csak az előbb sikeresen összefejeltünk.  – mondtam még nevetve, de éreztem hogy azonnal el is vörösödök. Tudom, hogy Gina mire gondol most.

     - Oh. Értem. Mit műveltek ti ott a szoba közepén a földön?

     - Ajándékot Kimi anyukájának.

     - Hű, jól néz ki. – jegyezte meg Gina

     - Kösz, én csináltam. – vigyorgott Kimi

     - Igen, némi segítséggel – tettem hozzá – De neked meg minek pulcsi?

     - Csak Nick el akar vinni sétálni – jött a válasz Ginától, miközben már magához is vette az említett ruhadarabot – A tengerpartra. – tette hozzá fülig érő szájjal – Na megyek is. Jó szórakozást! Sziasztok. – és már el is tűnt

     - Összejöttek Nickkel? – kérdezte Kimi – Nem is tudtam.

     - Nem tudtad? Azt hogy? Nick a magyar nagydíjon élő adásban hívta el Ginát randizni, mikor ő interjút készített vele. – avattam be Kimit a „részletekbe”

     - Nem sűrűn nézek tv-t… Élő adásban? Nem semmi.

     - Hát nem. De aranyosak együtt. – mondtam – Na azt hiszem, ez meg készen van.

     - Szerintem klassz lett. – mondta Kimi

     - Szerintem is. És szerintem most moss kezet – ajánlottam a ragasztós, festékes kezére utalva

     - Jó gondolat – mondta, majd szót is fogadott

Amíg ő a mosdóban volt, én előszedtem az én fényképalbumomat, amit Gina elhozott nekem.

     - Az mi? – jött ki Kimi

     - Fényképalbum

     - A tiéd? – ült le mellém az ágy szélére

     - Igen. Megígértem, nem?

     - De. Csak azt hittem, hogy…

     - Elfelejtettem? Nem. Megígértem, itt van.

     - Na mutasd. – vette a kezébe az albumot és végiglapozta

     - Na? Örülsz, hogy láttad életem legcikisebb képeit? – mosolyogtam

     - Nos… Igen.  És örömmel tölt el, hogy nem csak nekem volt olyan idétlen séróm, hanem például neked is. – nevetett Kimi

     - Én megmondtam.

     - Igen. Hát, azt hiszem ideje mennem. – mondta - Köszi a segítséget.

     - Szívesen. De te csináltad. Holnap elviszem bekereteztetni, oké?

     - Megtennéd?

     - Persze. Belefér. – mondtam már az ajtóban

     - Hát akkor kösz mindent. Meg a beszélgetést is, rég nevettem, ennyit egyszerre.

     - Ennek örülök. – mondtam. Remélem nem vörösödtem el – úú, mármint annak, hogy jól érezted magad, nem annak, hogy…

     - Értem. – mosolygott – Szia. – köszönt el, és búcsúzóul kaptam egy puszit az arcomra – Jó éjt! – hű, az meglesz. Úr isten! Ezt nem hiszem el. Hogy mondhatok ilyet? Még magamnak is. Akarom mondani:

     - Neked is. – mondtam zavartan, majd ahogy elindult, azonnal becsuktam az ajtót magam mögött.