Nyitogatom a szemem, és próbálom beazonosítani hol is vagyok. Jajj, ez egy ágy… és csövek lógnak ki belőlem… Azt hiszem kórházban vagyok. Kicsit fáj a fejem, de jól vagyok. Azt hiszem. De nem egészen világos mi történt velem. Körülnézek… Az ágyam mellett egy lány, boldogan borul a nyakamba, látva, hogy magamhoz tértem… Olyasmi korú, mint én. De nekem itt valami nem okés…

     - Jaj istenem! De örülök, hogy felébredtél! Végre! Hála az égnek! Már azt hittem hogy… - örömködött a lány, az ágyam szélénél.

     - Hol van Kimi? – kérdeztem először

     - Hogy ki? – kérdezte csodálkozva

     - Kimi. Nincs itt? Meg sem látogatott?

     - Kiről beszélsz? – kérdezte meglepetten. Valószínűleg nem ezt várta tőlem… ekkor kicsit elgondolkodtam. Valami nem okés. Gondolkozzunk csak! Auuu, ez fáj… De akkor is! Muszáj! Mert valami nincs rendben velem. Közben bejött egy doki, nézegette a ketyeréket körülöttem, irkált valamit a kórlapomra, meg „örvendezett” egy sort azzal a lánnyal. Nem is figyeltem, minek örülnek annyira, csak próbáltam észhez térni. Gyerünk Anett, menni fog! Koncentrálj! Megvan! Vagyis egy kis része… De azt hiszem hamarosan kitisztul ez a zavar a fejemből.

     - Te Gina vagy, ugye? – kérdeztem a lánytól az ágyam mellett

     - Igen, Gina vagyok! Emlékszel?! – törölgette a szemét Gina. – Úgy örülök neked!

     - Ahha…- gondolkodtam tovább…

     - Valami baj van? Hívjak orvost? – kérdezte

     - Nem, nem kell! Jól vagyok. – igen, Ginára már tisztán emlékszem… rá ne emlékeznék?! – Már tiszta a dolog, tudom, hogy a barátnőm vagy. – mosolyodtam el – Csak… valami furcsa… nagyon furcsa…

     - Öhm… Mikor felébredtél… Kimit kerested… - vakarászta a fejét Gina

     - Tudom… Itt a zavar… Tényleg nem volt benn nálam? Nem keresett?

     - Kimi? Nem. Egyáltalán kit hívsz te Kiminek?

     - Räikkönent… - mondtam, Gina pedig teljesen elvesztette a fonalat. Ahogy én is… Valami nem stimmel. Miért csodálkozik azon, hogy Kimit keresem?

     - Kicsit képzelődsz… Mondjuk azt hiszem, kóma után ez nem meglepő. – mondta Gina

     - Kóma? Miféle kóma? Mióta vagyok itt?

     - 3 hete… - szipogott Gina - 3 hete nem voltál magadnál, és a frász hoztad rám!

     - 3 hete? 3 hete, hogy elütött az az idióta szőke liba?

     - Milyen szőke liba? Ki ütött el??? – csodálkozott Gina

     - Hát az a… Oh… várj. Mi történt velem? Miért kerültem ide? – kérdeztem kicsit félve

     - Ebony belelépett egy gödörbe, a hármas akadály előtt és hatalmasat estetek… Te pedig beverted a fejed egy kőbe, landoláskor…

     - Te, jó isten!!! – lábadt könnybe a szemem – Már tudom ki vagyok… Ebony jól van?

     - A jobb első lába sérült, de már rendbejött.

     - Ezt nem hiszem el… - sírtam el magam… - Akkor az eddig… mind… neeeee! Az nem lehet, hogy az mind nem volt valós! Ilyen nincs! Mondd, hogy nem álmodtam!

     - Mit? – kérdezte Gina aggódva

     - Lényegtelen, úgyse hiszed el… De még ha elhinnéd is, számodra jelentéktelen lenne…

     - Azért tehetnél egy próbát… - próbálkozott Gina, én pedig beadtam a derekam. Elmeséltem neki mindent az előző életemről, amiről most kiderült, hogy nem is létezik, csak hallucináció volt… Képtelenség. Ilyen nincs! Igaznak kell lennie! Nem hiszem el… Ez annyira iszonyú! Annyira valóságos volt, nem lehet, hogy képzelgés volt!

     - Hű… hát ez… Hát nem tudom mit mondjak. – habogott Gina

     - Semmit nem kell mondanod. – ezt nem értheti senki. Másnak talán semmi jelentősége hiszen csupán álom volt, de én átéltem! Az volt az életem! És most eltűnt, felszívódott, és soha nem is volt! A régi vagyis valós életem most olyan távolinak tűnik… mintha az nem is én lennék. Én az az Anett vagyok, aki rajzol, és ott van minden futamon és mindig nevet Sebi poénjain, és… nem akarja, hogy Kiminek bármi baja essen. Vagyis csak az szeretnék lenni. De nem lehetek. Az az Anett nem létezik. Azt el kell felejtenem. Ha nem akarok megbolondulni, vissza kell csöppennem a való világba. De legalább már tiszta a kép. Mindenre emlékszek a múltamból, tudom ki vagyok, mit csinálok, és kik vannak körülöttem. A különbség csak annyi, hogy hiányzik az a másik… képzelt életem. Én Kimivel voltam. Fogta a kezem, velem volt, beszélt hozzám, megcsókolt… és most felejtsem el? Mert meg sem történt… És Seb? Mi van vele? Aki mindig felvidított, minden helyzetben. De ez sem valós… Én ismerem őket, de ők nem ismernek engem.  És ez fáj. Olyan, mintha… nem nekem lett volna balesetem, hanem mindenki másnak. Mintha csak én emlékeznék mindenre és mindenki másnak kiesett volna egy rész a fejéből. Azt hiszem lesznek még emiatt álmatlan, végigbőgött éjszakáim, mert nem fogom magam könnyen túltenni rajta. De muszáj lesz.

     - És Gina! Ebony-t hazavitte valaki?

     - Igen, ő már otthon van. Csak rád vár.

     - Látni akarom.

     - Azt hiszem, az még nem fog menni egy ideig…

     - Mikor mehetek haza? Nem akarom ez egész életemet egy ausztrál kórházban tölteni.

     - Nem fogod, de azt mondta a doki, egy ideig még benn kell maradnod. 3 hétig kómában voltál, benn kell maradnod megfigyelésen.

     - Remek… - törődtem bele sorsomba – Ő ki? – kérdeztem Ginát, és a másik ágyon alvó srácra mutattam.

     - Nem tudom. Ma reggel hozták be. Motorral bukott egyet, ha jól vettem ki az orvos szavait.

     - Értem. Sorstárs… - motyogtam magamban. Aztán bejött az orvos.

     - Hogy érzi magát, Ms Tóvizi? – kérdezte

     - Jól, köszönöm. Mikor lovagolhatok megint?

     - Oh, arra egy picit még várni kell. Nagyot esett, meg kell várni a teljes felépülést.

     - És az mennyi idő?

     - Attól függ, milyen ütemben gyógyul.

     - Szuper…

     - Most inkább pihengessen, aludjon, és szedje össze magát.

     - Azon leszek. – úgyse tudok mit csinálni, így feldrótozva… Még ennyi zsinórt, meg csövet! Mint egy karácsonyfa, úgy nézhetek ki.

     - Magának pedig javasolnám, hogy menjen haza és pihenje ki magát. Ahogy elnéztem, nem sokat aludt mostanság. – célozta az orvos Ginának.

     - Nem, itt maradok Anettel.

     - Nyugodtan hazamehetsz, én rendben leszek. Pihend ki magad.

     - Biztos?

     - Persze.

     - Jó… Holnap benézek. Hozzak be neked valamit?

     - Talán mp3-at, meg valami újságot.

     - Rendben.

     - És Gina! Hoznál egy F1Racinget? – kérdeztem

     - Persze. Látom a mániád megmaradt. Ennek örülök. – mosolygott

Igen… megmaradt… És nagyobb, mint valaha.

Ezután Gina elment, engem meg megvizsgáltak 420-szor, ha nem többször, minden lehetséges módon. Kegyetlen módon tud idegesíteni, mikor latinul karattyolnak mindenfélét rólam, én nem értek belőle semmit, mikor megkérdezem mire jutott, meg csak annyit mond, a körülményekhez képest minden rendben… Ennyi… Bezzeg egy számomra ismeretlen nyelven fél órát tudtak konzultálni. Végül is igaza van… mi közöm hozzá, hogy mi van velem? Na mindegy. Még mielőtt teljesen felidegesítettem volna magam, úgy gondoltam pihenek egy kicsit. Rám fér… Kicsit sokkoló volt a valóságra ébredni.