Lehet, hogy ezt a „beszélgetést” még nagyon meg fogom bánni… De nem baj. Ha most ezek után észbe kap, és jól lesz, akkor megérte.

De most nem ezzel foglalkozok. Kicsit rendbe szedem magam, így azért nem mutatkozhatok nyilvánosan, és Seb is mindjárt itt lesz.

Összekaptam magam, majd Seb elvitt a divatbemutatóra, ott pedig a sminkesekre bízott. Miközben egy halom ember vett körül hirtelen, én Ginát kerestem, de nem nagyon találtam. Azért remélem összefutunk.

Kaptam egy gyönyörű, hosszú, fekete ruhát, nyakba akasztható pánttal, és mély kivágással a hátán. Kicsit ódzkodtam tőle eleinte, de mikor felvettem, valósággal beleszerettem. A fodrász laza hullámokat kreált a hajamba, elöl hátratűzte, majd jött a sminkes. Nem vagyok én hozzászokva ehhez a nagy felhajtáshoz, meg miegymáshoz, de egyszer belefér. És kifejezetten tetszett a végeredmény. Mi után „kész lettem”, volt még időm, így megkerestem Sebastiant. Közben megláttam Ginát is. Kézen fogva Nickkel. Annyira szépek! Ginán egy hasonló szabású ruha volt, mint rajtam, de az ő esetében sötét bordó, és Nick is elegánsabban volt öltözve a megszokottnál. De ha már itt tartunk, Seb sem panaszkodhat.

      - Hű, de jól néz ki valaki! – nézett végig rajtam

      - Te csak ne szólj semmit! – mosolyogtam. Talán először délután óta.

      - De tényleg.

      - Kösz. De még mindig nem vagyok biztos benne, hogy itt a helyem. Hol vagyok én egy Kelly Piquethez, vagy például egy Raquelhez képest?

      - Viccelsz? Néztél tükörbe? Gyönyörű vagy! Már vagy 6-an voltak akik a számodat akarták megtudni tőlem! Na jó, csak egy, az meg én vagyok…

      - Bolond vagy. – böktem oldalba nevetve

      - Ejha! Gina se semmi! – mondta Seb, mikor Gina és Nick csatlakozott hozzánk.

      - Hé! Nyugi öcsi! Tudok róla, de nem kell hangoztatni, nem eladó! – szólt Nick, és közelebb húzta magához Ginát.

      - Jó tudni. – vigyorgott Gina

      - Hát akkor kénytelen leszek Anettre ráhajtani – poénkodott

      - Seb! A tiéd vagyok! – mondtam tök komolyan, de aztán oltári nagy röhögésbe fulladt az egész.

      – Aaaaneeeeet! Szép a copfoooood! – mondta félénken (látszólag). Komolyan, mint az oviban. De ha ő így, én is így.

      - Köööösziii! De nincs is copfooooom!

      - De ha lenne, biztos szép lenne! – nevetett. Dől belőle a hülyeség, de ez a jó benne! Illetve ez is jó benne.

Ez után Ginával félrevonultunk, és váltottunk pár szót. Elmondtam neki mi történt délután, de csak nagy vonalakban, mert nem akartam elbőgni magam. Félretettem a gondolataimat, és úgy döntöttem jó kedvem lesz. Elégedetten néztem bele még egyszer a tükörbe, aztán jött a fotós. Készítettek rólunk pár képet, együtt is, és külön is, sőt olyan is készült amivel Ginával vagyok. Egyébként meglepődtem milyen kedves volt hozzánk mindenki. Azt hittem hogy ezek az F1-es feleségek illetve barátnők eléggé fennhordják az orrukat, de nem. Egészen értelmesen el lehet velük beszélgetni. Pár fotó után jött a java. Egy csaj elmagyarázta, hogy ki ki után, milyen sorrendben és hogy menjen a „kifutóra”. (Úristen, mint valami luxus divatbemutatón. Bár végül is az. Csak fura, hogy én is itt vagyok) Ginával párban voltunk, így egyszerre vonulhattunk végig a nagyközönség előtt. És hogy őszinte legyek, élveztem. Jó volt, hogy én voltam ott, hogy mindenki engem bámult, és sokan rám voltak irigyek. Egyesek még talán fel is ismertek, ez kissé furcsa volt, mivel a balesetem óta nem voltam ilyen formában nyilvánosság előtt, így elszoktam tőle, hogy sokan engem is és Ginát is ismerik, nem csak az F1-eseket. De újra itt vagyok. Szép ruhában, kiöltözve, és jól érzem magam. Seb iménti poénkodása pedig rásegített arra, hogy nem vágjak fapofát. Kifejezetten jó kedvem volt, így minden jól alakult. Rengeteg fotós, villogtak a vakuk, ment a zene, és mi voltunk a középpontban. Nick és Seb persze ott ült az első sorban, majd’ kiesett a szemük, még meg is mosolyogtuk őket Ginával. Egy pillanatra mintha Kimit is láttam volna, de olyan szinten nem foglalkoztam vele, hogy 2 másodperc múlva el is felejtettem. Jobban tetszett Seb csodálkozó arca. Kb. mint egy tinédzser, aki most lát először nőt, vagy nem is tudom milyen, de vicces és aranyos egyszerre.

Miután „teljesítettük feladatunkat”, épp lefelé jöttem, mikor szinte szabályszerűen belebotlottam Kimibe. Véletlen? Kétlem. Az eddigi dolgok a kórházban való ébredésem óta, az talán. Az véletlen. De ez nem. Akar valamit. Csak tudnám mi a fenét akar, miután olyan szépen váltunk el. Nem törődtem vele, mentem tovább.

      - Anett várj!

      - Nem érek rá, várnak. – mondtam a tőlem telhető, lehető legtermészetesebb hangon

      - Csak egy percet adj! Kérlek!

      - Egy perc, és nem több. – adtam be a derekam

      - Én… bocsánatot szeretnék kérni. Igazad volt.

      - Nekem? De hát én nem értek hozzá. És még csak nem is ismerlek.

      - Dehogy nem… - hajtotta el a fejét – Épp ez az, hogy jobban ismersz, mint bárki más. Fogalmam sincs, hogy, de így van. Mintha sokkal hosszabb ideje ismernél. Belelátsz a fejembe, és mindig rátapintasz a lényegre akkor is, ha nem mondok semmit. És ez egy kicsit megijesztett. Megszoktam, hogy nehezen ismernek ki, és nem akar mindenki az érzéseimre hatni, mert elkönyveltek „Jégembernek”. És ez a dolog így nekem kényelmes volt. De te nem ilyen vagy. Rögtön észrevetted, ha nem mondok igazat, és azt is tudtad mi bajom. Ez nekem új volt. És nem jópofiskodtál, hogy nehogy rosszat mondj, hanem kiosztottál. És igazad volt. Csak én nem akartam belátni. Talán ezért voltam olyan bunkó veled… De nem volt szándékos, már milliószor megbántam, hidd el! Kérlek, ne haragudj! – szinte megkövülten hallgattam végig a mondandóját, és meg kell mondjam, meglepett. Nem kicsit, nagyon!

      - Hát… most erre mit mondjak? Nemrégiben még azt mondtad, hogy bebizonyítod, hogy komolyan gondolod, amit gondolsz… Na most a délutáni „beszélgetésünk” nem ezt sugallta… - lehet, hogy gonosz dolog most ezzel támadni, hiszen gyakorlatilag az volt a célom, hogy felidegesítsem… Én akartam…

      - Tudom… Tisztában vagyok vele, hogy inkább rontottam, mintsem javítottam a helyzeten, de ha kaphatok még egy esélyt… Ígérem, nem szúrom el! Nem kérem, hogy most azonnal borulj a nyakamba, elég ha megadod a ehetőséget arra, hogy bizonyítsak… Kérlek…

      - Azt hiszem ez már túlment az egy percen - mondtam

      - Bocs… Akkor nem tartalak fel tovább… - mondta búsan

      - De… talán nem tartasz fel… - erre hirtelen felkapta a fejét

      - Ez azt jelenti, hogy… - kérdezte félénken

      - Hogy felejtsük el, és folytassuk onnan, ahol abbahagytuk, mikor eljöttél tőlem.

      - Az jó volna. – mosolyodott el

      - Akkor… velem jössz Gináékhoz?

      - Ha lehet…

      - Szerinted miért kérdeztem? – nevettem, majd odamentünk a többiekhez.

      - Nicsak-nicsak! – mosolygott Seb. – Hát nem megmondtam, hogy kibékülnek?! Francba! Akkor Anettról is le kell mondanom, ha ő is foglalt.

      - Anett nem foglalt. Van egy jelöltje, de neki még tepernie kell egy ideig. – célozgattam a mellettem álló finn egyedre.

      - Akkor ti most… hogy vagytok? – kérdezte Gina.

      - Kösz jól. Na jó, viccet félretéve… Nem fújunk egymásra, de lényegében ennyi. – mondtam – Még haragszok rá!

      - Haragszol? Mert? – kérdezte Nick

      - Mert hetek óta csak szerencsétlenkedik a pályán!

      - Jah! Hát igen… - mondta Nick, mire Kimi kicsit szúrósan nézett rá, de aztán rájött, hogy igaz.

      - És amíg ezen nem változtat addig szó sem lehet semmiről. Előbb kapja össze magát, aztán tárgyalhatunk. – vezettem elő a helyzetet

Ezután leültünk 5-en egy asztalhoz, beszélgettünk, iszogattunk (persze csak módjával), és közben félig-meddig nyomon követtük az eseményeket.

      - Mondtam már, hogy csodaszép voltál ott fenn? – nézett a szemembe. Ezt most direkt csinálja? Ha igen, akkor tehetséges… De akkor sem hagyom magam.

      - Köszönöm. – mosolyogtam rá – De ne hidd, hogy ennyi elég volt, hogy levegyél a lábamról!

      - Nem is hiszem. Nem azért mondtam.

      - Akkor jó.

Közel éjfél volt, mikor leléptünk, Nick visszakísérte Ginát a szállodába, Kimi pedig engem. Szegény Sebinek viszont egyedül kellett „hazatalálnia”, de remélem sikerült neki.

      - Akkor most egy puszit sem adhatok? – kérdezte már az ajtóm előtt.

      - Nem bizony.

      - Csak egy ici-picit…

      - Csak egy ici-picit! – mondtam, majd adott egy puszit az arcomra – De el ne bízd magad!

      - Nem fogom! – vigyorgott! – Jó éjt!

      - Neked is! – köszöntünk el egymástól

Hm… meglepő fordulat az este folyamán. Nem sejtettem, hogy ide fogunk kilyukadni. De örülök neki. Nem hittem, hogy bocsánatot fog kérni, de megtette. Lehet, hogy tényleg fontos vagyok neki? Képes várni, és bizonyítani. Ez jól esik. De még várjuk ki, mi fog belőle kisülni. Először is holnap reggel indulás haza…