Elérkezett a következő versenyhétvége. Lewis-szal szerdán reggel érkeztünk meg Kínába. Kicsit szétnéztünk a városba, már amennyire az időnk engedte. Hát mit ne mondjak tényleg nagyon sok ember él itt. Ezek után mentünk megbeszélni majd hogyan alakulnak a szabadedzések. Nagyon rá kell hajtanunk a csapattal. Szoros a világbajnoki küzdelem és már csak három futam van. Lewisnak minden esélye meg van, hogy ő legyen a végén a nyertes. Este a hotelben megvacsoráztunk, utána pedig felmentünk a lakosztályba. Lewistól kaptam egy rózsát, ami nagyon meglepett.

-         Hát ezt most miért kapom?

-         Ma vagyunk negyed évesek. Csak ezért.

-         Ó, te jó ég! Ne haragudj, de én azt hittem nem ünnepeljük meg az ilyesmiket.

-         Tudom, de azért egy rózsa az jár, nemde?

-         Köszönöm szépen. – csókoltam meg.

-         Most pedig mit szólnál hozzá, hogyha játszanék neked valamit a gitáron?

-         Nem haragszom meg érte.- mosolyogtam rá.

Nagyon jól telt el az esténk, igazán romantikus volt a hangulat.

Véget ért a pénteki nap is, és igazán bizakodóak lehetünk a versennyel kapcsolatban. Egy valami viszont nem tetszik nekem: még nem találkoztam Hannah-val, sőt még csak fel sem hívott ez idáig. Majd megcsörgetem este, hogy mi van már vele.

-         Szia szerelemem! – érkezett meg Lewis.

-         Nagyon ügyes voltál ma. – mondtam neki. – Mellesleg, nem tudsz valamit Hannah-ról?

-         Nem igazán. Jenson itt van az biztos. Na meg Sebastian is. Bár még látszik a sebe. A sajtónak azt adták be, hogy zuhanyzáskor megcsúszott és felrepedt a szemöldöke. Végül is egész hihető a dolog.

-         Azt nevezem. Bolondok ezek mind, én mondom neked.

-         Még én is az vagyok? – nézett rám édes szemeivel.

-         Igen, de te az én egyetlen bolondom vagy - adtam neki egy puszit.

-         Na, most még megyek és elemezzük a telemetriai adatokat a fiúkkal. Te maradsz még?

-         Igen, még pár dolgot elő kell majd készíteni az időmérőre, meg beszélek Ron-nal is.

-         Akkor majd érted menjek 8 óra fele?

-         Fölösleges. Szerintem betaxizom a városba. Majd este találkozunk.

-         Jól van, vigyázz magadra. Puszi.

Este, ahogy elterveztem elmentem a városba és beültem egy jó kis kávézóba, majd felhívtam Hannah-t.

-         Halihó! Mi van veled csajszi?

-         Jaj, szia! Ne haragudj, hogy nem hívtalak fel, csak egy kis magányra vágytam.

-         Semmi baj, de hogy vagy? Hogy-hogy nem jöttél ki?

-         Tudod, pihenőn vagyunk.

-         Szakítottatok???? - fakadtam ki.

-         Hát, mondhatjuk úgy is, de én inkább úgy fejezném ki magam, hogy gondolkozási időt kértünk mindketten. El kell döntenem, hogy kit szeretek. Neki meg azt, hogy tud e még bízni bennem. De ott mi újság?

-         Itt minden a legnagyobb rendben van. Nem tudom olvastad-e az eredményeket. Lewis nagyon szépen megy, szerintem bajnokok leszünk.

-         Hajrá, szurkolok nektek, de tényleg. Képzeld én meg két hét múlva diplomázom. Már nagyon izgulok, főleg, hogy mondanom sem kell, alig tudok tanulni.

-         Ugyan, úgyis sikerülni fog, ügyes vagy te. Én is szurkolok neked! És amúgy döntöttél már valamit Jensonnal kapcsolatban?

-         Igen, azt hiszem. Elég egyértelmű, hogy szeretem, ez nem rajtam fog most már múlni.

-         Akarod, hogy esetleg beszéljek vele valamit?

-         Nem, szerintem most az lesz a legjobb, ha senki sem bolygatja. Amúgy idén nem hiszem, hogy megyek már futamra.

-         Óh, de kár! Akkor majd otthon találkozunk, meg hívlak még! Jó legyél!

-         Köszi, te is!

-         Szia!

-         Pápá!

Az idő telt és végül elérkezett a mindent eldöntő utolsó futam: a Grand Premio du Brasil.

A feszültség a tetőfokára hágott. A csapatok megállás nélkül dolgoztak egész hétvégén. A pilóták nem győztek interjúkat adni és jóslatokba bocsátkozni a végkifejlettel kapcsolatban. A végére két nagy esélyes maradt: Felipe Massa a Ferraritól és Lewis Hamilton a McLarentől. A csata kettejük között kell, hogy eldőljön. De vajon ki nevet majd a végén?...

-         Nos, fiúk, azt hiszem, mindent átbeszéltünk. Hosszú nap lesz a holnapig, mindenki próbálja meg a lehető legjobban kipihenni magát, értettem?

-         Igenis, főnök.

-         Helyes. Lewis, fiacskám, Te meg aztán tényleg próbálj meg az izgalom ellenére is lenyugodni. Csak hinned kell magadban és meg lesz a cím, én érzem. Kisgyermek korod óta várod ezt a pillanatot és most már a célegyenesben vagy, meg tudod csinálni! Feküdj le minél korábban és ne feledd: relaxálj!

-         Rendben, nagyon szépen köszönök mindent Ron. Annyi mindent tettél értem és annyi bajt átvészeltünk már. Meg kell szereznem a címet a csapatért, és magamért is. Mindent meg fogok tenni, ami csak tőlem telhet. Most pedig megyek, vacsorázom, aztán lepihenek.

-         Csak nyugalom! Jó éjt, fiam. - ölelte meg Ron Lewist.

Megható pillanat volt. Valahogy éreztem az összetartást, a szín tiszta erőt a levegőben. A magabiztosság ott izzott. Ebben a percben senki sem kételkedett azzal kapcsolatban, hogy ki lesz a holnapi nap végére a világbajnok, de az még akkor is a jövő zenéje.

-         Mehetünk, drágám?

-         Igen, persze. Még beszélek pár szót apuval is és ott vagyok rögtön.

-         Az autóban várlak! Jó éjt mindenkinek. – mondtam, azzal kimentem a kocsihoz.

Istenem, idegesebb vagyok talán, mint ő. Ez a futam nem csak neki fontos, hanem nekem is. Mindkettőnk álma vár holnap megvalósításra…

-         Itt is vagyok. - mosolygott.

-         Hogy tudsz ilyen nyugodt maradni? Szerintem én egész éjszaka nem tudok majd aludni!

-         Nincs okom az aggodalomra, csak összpontosítanom kell.

-         Igazad van, annyira becsüllek józanságod miatt. – csókoltam meg.

-         Én meg szimplán imádlak téged, de most taposs a gázra! – nevetett fel Lewis.

Persze nekem sem kellett kétszer mondani, pát percen belül már a szállodánál voltunk. Inkább azt tartott sokáig, hogy a hátsó bejáraton beverekedjük magunkat a paparazzók között a hotel garázsába. Mikor aztán sikerült, kipattantunk a kocsiból, majd a liftből egyenesen a szobába mentünk.

-         Mit kérjek vacsorára?

-         A szokásosat.

-         Rendben, na, menj és zuhanyozz le! – utasítottam.

-         Igenis, kapitány! :D

Nemsokára megérkezett a vacsora. Megettük, én is lefürödtem, közben Lewis még pár meditációs gyakorlatot elvégzett, majd lefeküdtünk, hogy rá tudjunk pihenni a nagy napra.

Már éjfél? Csodás… és még mindig nem tudok aludni. Holnap már a rajtnál be fogok ragadni, mert a szemeim is le fognak ragadni… Már hány hete is tart ez az állapot? Három? Nem, van az már négy is. Egy hónapja… Még csak nem is írt, legalábbis nem tudok róla. Mit kéne tennem? Én írjak neki? De hát nem én csaltam meg, álljon meg a menet! Bár mi számít megcsalásnak? Végül is azt mondta, hogy ő nem akart semmit, és ahogy azt láthattam később, az, az állat erőszakoskodott vele. Lehet ugyanakkor, hogy nem is szeret. Az elmúlt hetek alapján ez elég valószínű is. Talán megcsörgetem, otthon most úgy sincs még olyan késő.

-         Szia, itt Hannah, most nem érek rá, szóval, ha szeretnél valamit, akkor hagyj üzenetet. „Píííp”

A francba! Még csak el sem tudom érni, de annyira hiányzik. Én menten megőrülök…

-         Halló, tessék? Halló? Hahó! Van ott valaki? – Gratulálok, akárki is volt. Miért nem tudnak az emberek beleszólni legalább annyit, hogy elnézést, téves… Mindegy, ha nagyon akart az a valaki valamit, akkor majd felhív máskor…