Reggel Kimi ébredt előbb. Feküdt mellettem és nézett. Talán épp erre ébredtem fel.

     - Szép jó reggelt, én hercegnőm! – mondta, és kaptam egy nagy puszit a számra.

     - Neked is jó reggelt szőke hercegem! – mosolyogtam rá nyújtózkodás közben, majd felvettük a „legfontosabb” ruhadarabokat (póló és short) majd visszabújtunk az ágyba.

     - Köszönöm a tegnap estét. De… ugye nem bántad meg? – kérdezte aggódva

     - Nem, nem bántam meg. Életem legszebb estéje volt.

     - Ennek örülök. Nekem is. – mondta komolyan – És hát nem sűrűn kap az ember ilyen ajándékot. Sűrűbben kéne születésnapot tartani, nem gondolod? – vigyorgott rám kedvesen

     - Hehe, azért ne reménykedj! – és hozzávágtam egy párnát

     - Ej, ezt most miért kaptam?

     - Csak úgy.

     - Ahham. Csak úgy. Értem… Mi lenne ha én most, csak úgy…. – és a mondatot csikizéssel fejezte be. Felpattantam és menekülni próbáltam. Sikertelenül… Felkapott a vállára és visszalökött az ágyra. Csikizett tovább, nekem pedig már fájt a hasam a nevetéstől.

     - Kimi! Kérlek, ne! Elég! Ne kínozz! Meg akarsz ölni? – mondtam, illetve próbáltam mondani, hangos nevetés közepette.

     - Isten ments! Dehogy akarlak. – majd abba hagyta a csiklandozást, elterült mellettem az ágyon és ismét megcsókolt.

 A kellemes reggelt kopogtatás zavarta meg.

     - Maradj csak. Majd én kinyitom. – mondta Kimi, majd kisidő múlva megjelent. – Téged keresnek… - mondta savanyú képpel

     - Engem? Ki? – kérdeztem meglepetten

     - Valami… Ger… izé… Gergő vagy ki…- mondta fura kiejtéssel, és hideg tekintettel.

     - Gergő??? – csodálkoztam. „De hát én csak egy Gergőt ismerek… A volt barátomat… Ő lenne?! Ááá. Nem hiszem. Mit keresne Brazíliában? És miért keresne engem? Már egy éve hogy szakítottunk. Biztos valami félreértés…” ezek a gondolatok futottak át hirtelen az agyamon.

     - Nem mész? Már vár. – mondta Kimi flegmán, miközben én a padlót bámultam magam előtt és gondolkodtam

     - Ő… izé.. de! – mondtam és megráztam a fejem. – Megyek csak felkapok valami ruhát. – még mindig nem tudtam mi van, gyorsan kapkodtam fel a ruhát, kíváncsi voltam ki vár az ajtóban és mit akar. Nem tartottam valószínűnek az a Gergő lesz, akire én gondolok, mert nem éppen barátságban váltunk el... Mindegy. Megyek és megnézem ki az.

Odasétáltam az ajtóhoz, és a gyanúm beigazolódott. Gergő volt az. Az a Gergő. Akivel annak idején jártam, de csúnyán átvert és azóta gyűlölöm.

     - Mira! Jaj! De jó téged újra látni! – örvendezett és azonnal megölelt. Nem viszonoztam, meglehetősen meglepett ez a reakció, de maga a látogatása is.

     - Ő… Szia. – köszöntem neki, miközben próbáltam menekülni az öleléséből. Kimi pedig gyilkos tekintettel nézett ránk.

     - Jaj, bocs, csak úgy megörültem neked. Olyan rég nem láttalak. Most tudtam meg, hogy itt vagy az országban. Gondoltam meglátogatlak. Nem baj ugye?

     - Nem, dehogy – hazudtam neki. Elég kellemetlenül éreztem magam, azért is mert látszott, hogy Kimit zavarja Gergő, és én sem tudtam hova tenni azt a nagy örvendezést.

     - Akkor jó – és már automatikusan jött is befelé, még mielőtt behívtam volna.

Ment befelé én pedig becsuktam az ajtót.

     - „ Ki a fene ez?” – tátogta nekem Kimi

     - „ Hosszú, majd elmesélem. És bocsi” – súgtam vissza

Gergő már el is helyezkedett a nappaliban egy fotelban, mintha otthon lenne.

     - És… Mit keresel te Brazíliában? – kérdeztem, miközben leültem a kanapéra Kimi mellé.