- Apám itt kapott munkát, és ide költöztünk. És most olyan jó, hogy végre egy ismerős arcot látok – örvendezett még mindig, mintha mi se történt volna annak idején. – Emlékszel, milyen jól megvoltunk együtt? – kérdezte, közben odaült a kanapéra, a másik oldalamra és megfogta a kezem. Én azonnal elhúztam azt, és közelebb ültem Kimihez. De Gergő csak nem hagyta abba.

     - Ne mondd, hogy nem emlékszel. – folytatta

     - De, sajnos emlékszem. Túl sok időt pazaroltam rád. Feleslegesen.

     - Most miért mondod ezt? Én nagyon szerettelek. – mondta, mintha Kimi ott se lett volna.

     - Szerettél a fenét… – emeltem fel a hangom

     - De igen. – mondta, én pedig ha lehet, még közelebb húzódtam Kimihez

     - Akkor igen… Na és?

     - Mi lenne ha újra megpróbálnánk? – kérdezte, még mindig semmibe véve, hogy van egy harmadik személy is a szobában, pedig Kimi egyre dühösebb képet vágott.

     - Neked elment az eszed? Te meg vagy húzatva!

     - Nem ment el az eszem. Komolyan mondtam.

     - Mondd, te hülyének nézel? – kérdeztem szinte már kiabálva, Kimi pedig csak hideg tekintettel követte az eseményeket, de tudtam, hogy legbelül fel tudna robbanni.

     - Miért néznélek hülyének?

     - Csak nem gondolod, hogy azok után, hogy olyan csúnyán átvertél, még visszamegyek hozzád? – de a mondat végére majdnem sírni kezdtem. Én annak idején nagyon szerettem őt, de ő átvert. Csak fogadásból volt velem. Már kezdtem elfelejteni a dolgot, erre most jön és feltépi a sebeket… Mert én nagyon szerettem, ezt ő is tudja és most próbálja kihasználni a helyzetet. De minek bőgök én? Hiszen ő egy szemétláda. Átvert és én gyűlölöm. Mindemellett itt van Kimi akit szeretek. Nagyon! Mindennél jobban. Sokkal jobban mint Gergőt anno. De valahogy akkor is fura érzésem van…

     - Azt nagyon sajnálom. De megváltoztam. Tényleg. Hidd el. És szeretném ha mi.. ketten.. újra… szóval érted.

     - Nem, nem értem, és nem is akarom érteni, mert én Kimit szeretem. Téged pedig utállak. – erre Kimi lenéző, győztes pillantást vetett Gergőre, és készségesen magához ölelt, jelezve, hogy én hozzá tartozom. De érezte, hogy kissé elbizonytalanodtam Gergő szavainak hatására.

     - Á, hogy ti együtt vagytok… - mondta kissé csalódottan, mire én csak bólogatni tudtam, mert próbáltam visszatartani a sírást

Nem értem mi van velem. Hisz Kimi az akiről mindig is álmodtam és az álmom valóra vált. Megtaláltam az én kék szemű, szőke hercegemet, de valahogy mégis kavarognak bennem a dolgok. Bevillannak a régi képek. A Gergővel töltött pillanatok, és annak ellenére, ami történt, ezek szép emlékként maradtak meg bennem. Épp ezért próbáltam elfelejteni az emlékeket, és azt amit iránta éreztem. De most úgy tűnik nem sikerült kitörölni az emlékeket és kiirtani az érzelmeket. Csak szunnyadtak a lelkem mélyén és arra vártak, hogy ismét a felszínre kerüljenek.

     - Mira! Én szeretlek! – mondta, miközben magyarra váltott. Kimi értetlen képet vágott, én pedig valósággal megdermedtem.

     - Mit mondott? Mira! Mit mondott neked? Hahó! – integetett Kimi a szemem előtt, miközben nekem Gergő előző mondata csengett a fülemben.

     - Hogy? Mi? – eszméltem fel

     - Mit mondott ez a … ez?! – kérdezte Kimi idegesen, mert a magyart ugye nem értette

     - Jah, semmit. Tényleg semmit. Nincs jelentősége. – mentegetőztem, pedig igenis volt… Sajnos volt.

     - Biztos?

     - Aham. – válaszoltam. Kimi nem faggatott tovább, de látszott rajta, hogy nem hitte el. Nem hazudtam túl jól…