Mikor visszamentem, Kimi még mindig nem volt sehol. Pakolászni kezdtem. Hamarosan ajtócsapódást hallottam. Kimi. Benyitott a szobába.

     - Pakolsz? - kérdezte

     - Igen – válaszoltam

     - Segítsek?

     - Nem kell, kösz – mondtam olyan hűvösséggel, ahogy ő szokott beszélni

     - Oké. Te tudod. – mondta, és elindult kifelé

     - Tudod mi a te bajod? – tört ki belőlem, ami a fejemben járt

     - Na mi? – kérdezett vissza unottan

     - Félsz! – mondtam oda neki fél vállról

     - Én? Félek? Ugyan már…

     - De igen! Félsz attól, hogy valaki téged szeret. Félsz elhinni, mert attól tartasz, hogy átver, hogy csak játszik veled. Ezért inkább nem bízol meg benne, és elüldözöd. Ez a te nagy bajod! Menekülsz a problémák elől, ahelyett, hogy megpróbálnád megoldani. – na most kijött belőlem amit gondolok…

     - Ez nem igaz.

     - De igaz. Csak magadnak sem mered bevallani.

     - Ahha. Biztos. – felelte és átvonult a másik szobába.

Nem igaz. Hajthatatlan. De miért fél ennyire? Nem igaz, hogy nem hiszi el, hogy szeretem. Mindegy. Most már teljesen mindegy. Ennyi volt. A tündérmese véget ért, jobb ha elfogadom.

Az éjszaka Kimi a kanapén aludt a másik szobában. Olyan rossz volt… De nincs mit tenni. Reggel 7-kor felébredtem, lassan elkészültem. Sportcipő, farmer, póló, és baseballsapka jól a szemembe húzva, hogy ha sírnék ne lássák. Közben Kimi is felébredt de nem jött ki a szobából.

     - Akkor én… megyek – álltam meg az ajtóban a csomagjaimmal, Kimivel szemben. Ő csak bólintott. Vártam pár másodpercet, hátha reagál még valamit, de nem. Így hát elindultam. Nem így képzeltem el a hazaindulásomat. Azt hittem hosszú lesz és alig karjuk majd elengedni egymást, de ez a probléma megoldódott. Sajnos.

Liz már lent várt a szálloda előtt. Rami segített bepakolni a csomagjainkat a taxiba. Én be is ültem a taxiba, de Liz még fél óráig búcsúzkodott Ramitól. Kicsit idegesített, de nem akartam szemét lenni, hisz ők nem tehetnek róla, hogy én és Kimi… Szóval nem szóltam egy szót sem. Végig hallgattunk Lizzel az úton. A repülőn pedig szinte azonnal elaludt. Rám is rám fért volna, de nem ment. Képtelen lettem volna aludni. Csak az agyam járt folyamatosan. Végig gondoltam ezt a pár napot. Olyan jó volt mikor megérkeztem. Annyira örültünk egymásnak. Aztán másnap az a veszekedés délelőtt. Alo miatt. „Utálom Fernando-t” – mondtam magamban. De az eset után kibékültünk Kimivel. És egy nagyszerű futam következett. Mindenki számára. Az este is jól sült el, Alonso húzását leszámítva… Még Jennivel is kibékültem. Ki gondolta volna… Az éjszaka pedig… Ezt a gondolatot gyorsan elhessegettem, nem akartam bőgni. Aztán jött Gergő.

     - „Istenem, hogy utálom őt! Mindent tönkretett! Gyűlölöm” – mondtam ismét magamban, de lehet, hogy hangosra sikerült, mert a mellettem ülő nő kissé furán nézett rám.

     - Upsz… Ezt hangosan mondtam? – erre a nő kedvesen bólogatni kezdett - Elnézést. – hadartam el gyorsan, és folytattam a gondolatmenetet. Ha nem jön Gergő… Nem. Nem foghatom az egészet rá. Az én hibám. Ha nem engedem be, ha nem engedem, hogy felhozza a múltat, ha nem engedem, hogy megcsókoljon… Talán minden máshogy alakul. Olyan rossz Kimivel veszekedni. Már ha lehet ezt veszekedésnek nevezni. Kimivel nem is lehet veszekedni. Olyan hidegen beszél, mikor bántja valami. Lehetetlen vele veszekedni. Inkább csak én veszekedtem magammal, ő pedig hosszá fűzött egy-két rövid gondolatot. De ez a legrosszabb. Legalább kiabált volna…

Amint ezen gondolkodtam, a sapkát jobban a szemembe húztam, mert éreztem, hogy könny gyűlik a szemembe. Majd lassan, csendben álomba sírtam magam.

     - Mira! Ébredj! – ébresztett Liz

     - He? Mi van?

     - Mindjárt leszáll a gép. Itthon vagyunk.

     - Mi? Hogy? Ja! Oké. – tértem észhez nagy nehezen. A gép leszállt és mi ismét itthon voltunk Magyarországon. Leszálltunk, majd egy pillanatra megtorpantam. Megszédültem.

     - Jól vagy? – kérdezte Liz

     - Ahha. Persze. Gyerünk. – sóhajtottam nagyot, és céltudatosan elindultam. Vonatra szálltunk, és hamarosan otthon is voltunk.

     - Na én itt most elköszönök. – szólt Liz, mikor a házuk elé értünk.

     - Oké. – mondtam és erőltettem egy mosolyt az arcomra.

     - Rendben leszel? – kérdezte aggódva

     - Persze. Nem lesz gond. – és ismét rámosolyogtam. Már amennyi tőlem tellet…

     - Akkor jó. De azért majd hívlak. Szia.

     - Szia. – mondtam és megöleltem. Liz bement a házba én pedig sétáltam tovább.