- Jó ötlet – mondtam anyának. A kedvem is jobb lett. Fogtam a kabátomat, és indultam Tomihoz.

Bementem a kapun, nem kellett sokat keresni. Az udvaron volt, épp csak a lába látszott egy kocsi alól. Gondoltam, hogy kint kell keresnem.

     - Tudtam, hogy kint talállak, és nem bent – mondtam kissé nevetve

     - Mira?! – gurult ki a kocsi alól Tomi - De jó! Rég láttalak.

     - Én is rég láttalak téged. – majd hangos nevetésben törtem ki.

     - Most mi ilyen vicces? – kérdezte

     - Hát… csak… tetszik a sminked. – mondtam kacagva és az olajos arcára mutattam.

     - Most mér? Nem tetszik? – kérdezte picit sértődötten

     - De! Határozottan. Legközelebb engem is te sminkelsz – mondtam még mindig nevetve

     - Hát, ha akarod… - mondta, és kergetni kezdett az olajos kezével. Ott kergetőztünk az udvaron, mint az óvodások, addig, míg meg nem botlottam és orra nem estem.

     - Ez szép volt! Jól vagy? – kérdezte, miközben segített felállni.

     - Ahha. De most már sikeresen összekentél – mondtam még mindig nevetve. De aztán hirtelen elkomorodtam.

     - Most meg mi a baj? – kérdezte Tomi aggódva

     - Semmi. Tényleg. – mondtam, de nem mertem a szemébe nézni – Csak az, hogy összekentél. – tereltem a szót és egy gyenge mosolyt erőltettem a képemre, de nem néztem rá.

     - Nézz rám, és ne beszélj mellé. Jól ismerlek. Máskor is voltál már összekenve mikor kocsit babráltunk, most sem ez a bajod. Te ilyeneken nem akadsz fel, hogy:”jaj összekentél”. Gyere, bemegyünk és elmondod az igazat. Oké? – mondta miközben felemelte a fejem, de még most sem tudtam a szemébe nézni. Túl jól ismer. Mindenre rájön magától…

     - Oké – vettem nagy levegőt és elindultam. Végül is tudtam, hogy nem kerülhetem el azt a beszélgetést.

Mikor bementünk Tomi elment mosakodni, addig én az apukájával beszélgettem.

     - Szia Mira! Rég láttalak. Hogy vagy? - érdeklődött

     - Csókolom. Megvagyok köszönöm.

     - Akkor jó. Nincs kedved segíteni rendbe rakni azt az öreg járgányt, ami ott van az udvaron?

     - Szerintem menjünk a szobámba – került elő Tomi, és már húzott is magával

     - Őm… most inkább nem. Majd máskor. – kiáltottam még vissza az édesapjának

Tomi szobája sem változott semmit az elmúlt időben. Egyik falon rock bandák poszterei, másikon pedig autók, motorok, és rajzok. Én leültem az ágyára törökülésben, ő pedig az ágy elé ült és azon támaszkodott.

     - Hallgatlak - mondta

     - Nyugodtan

     - Ne kínlódj már! Mondd el, mi a baj, és ne fárassz ezzel a mellé beszéléssel!

     - Szóval fárasztalak?

     - Mira! – szólt rám szigorúan

     - Jól van, jól van. Szóval Kimi… De biztos, hogy az én bajaimat akarod hallgatni? Érdekel?

     - Ne tereld el a szót! Olyan mintha a húgom lennél. Persze, hogy érdekel! De mi van Kimivel? Megbántott valamivel? Elintézzem? Megyek, és lecsapom, ha bánt. – pattant fel idegesen. És valóban. Mintha a bátyám lenne. Mindig is tesómként szerettem.

     - Nem! Dehogy bántott! Nem csapsz te le senkit, itt maradsz a se*ggeden! – húztam vissza – Most akarod hallani, vagy nem?!

     - Oké, bocsi. Kicsit elragadtattam magam.

     - Kicsit?

     - Jól van, na. Ne kötözködj, inkább folytasd.

     - Szóval az úgy volt, hogy …. – és neki is elmeséltem az egész történetet.

     - Gergő??? – kérdezte csodálkozva

     - Ja… - mondtam lehajtott fejjel

     - Az a mocsok gyerek! De most ugye nem fogsz sírni? – kérdezte pár perc után.

     - Azon már túl vagyok… Nyugi, nem bőgöm össze az ágyadat, ha ezen aggódsz! – vágtam hozzá egy párnát. Jót nevettünk.

     - Azért jó, hogy tudsz még nevetni. Nem sok csaj lenne erre képes. Már rég mély depresszióba estek volna… - mondta miközben utánozni próbálta a plázacicákat, amin ismét nevetni kezdtem

     - Majdnem az lett velem is, de rájöttem, hogy nem érek el vele semmit.

     - De azért rossz, ugye?

     - Igen. Nagyon. – mondtam halkan – Te! Az mi?! – mutattam az egyik rajzára

     - Az? Egy síró holló. Tetszik? – kérdezte, miközben levette a rajzot a falról és a kezembe adta.

     - Igen, nagyon tetszik. Mindig is tetszettek a rajzaid, tudod.

     - Neked adom.

     - Nem, nem kell…

     - De. A tied.

     - Köszönöm. – mondtam és megöleltem. Annyira kifejező az a rajz. Valahogy magamra ismertem benne…