Jól eltelt az idő, 9 órára értem haza. Vacsoráznom nem kellett, mert Tomi anyukája ellátott minket ennivalóval, szóval jól beettem odaát beszélgetés közben. Elmentem, lezuhanyoztam, és beültem az ágyamba. 11-ig sms-eztem Lizzel, majd nagy nehezen elaludtam. Szerencsére mélyen aludtam, nem álmodtam semmit.

Reggel korán keltem. Felöltöztem, bepakoltam a táskámba és elindultam. A konyhában összefutottam anyával.

     - Te hova mész korán reggel? - kérdezte

     - Suliba. – válaszoltam, miközben kaját csomagoltam magamnak

     - Én azt hittem, ma még itthon maradsz. Biztos be akarsz menni? Piszkálni fognak, ugye tudod…

     - 1: Tudom, hogy piszkálni fognak, de ha holnap megyek akkor is. Jobb minél hamarabb túl lenni rajta, és így legalább nem fognak gyávának gondolni. 2: Teszek rá, hogy piszkálnak, vagy nem, legfeljebb megint lesz egy monoklija Barbikának. 3: Ha túl nagy gáz van, ott lesz velem Liz és Tomi. És 4: Addig sem agyalok hülyeségeken, míg suliban vagyok…

     - Oké. Ahogy gondolod.

     - Igen. Ahogy gondolom. Na megyek. Szia. – adtam anyának egy puszit, és már mentem is.

     - Szia. Vigyázz magadra! – szólt utánam.

Lizzel mentem suliba. Tomi később ért utol.

     - Sziasz… Sziasztok… - lihegte. Futnia kellett, késésben volt.

     - Neked is szia. – mondtuk egyszerre Lizzel

     - Jól vagy? – kérdezte Tomi

     - Persze.

     - Biztos?

     - Igen, de ha még egyszer megkérdezed, te nem leszel jól. – szóltam rá kicsit mérgesen

     - Jó, jó! Okés. Vettem az adást. – mentegetőzött

     - És te Liz? Mi van Ramival? – kérdezte Tomi Lizt. Liz mesélni kezdett, míg végül megérkeztünk. Megálltunk a suli előtt egy pillanatra.

      - Biztos? – kérdezte még egyszer Liz

      - Biztos! – mondtam, és elindultunk. Már a folyosón rám szegeződtek a szúrós tekintetek, de nem foglalkoztam vele. Majd bementünk az osztályterembe. Itt is szigorúan néztek rám, de nem szóltak semmit. Még nem érkezett meg mindenki…

Lizzel leültünk egymás mellé a helyünkre, Tomi pedig mögénk. Épp pakoltam kifele a táskámból, mikor belépett a terembe Barbi…

     - Jééééé, hát itt van ez a szemét liba. Mi a baj? Miért vagy ilyen szomorú? Ja! Hogy dobott a híres pasid! Hahaha! – esett azonnal nekem kárörvendve

     - És jéééééé, itt van Barbibaba. Aki a csini ruciknál, és trendi körömlakkoknál nem lát tovább. – nem érdekelt mit dumál. Mostanában elég sokat sírtam, ez kicsit megerősített lélekben. Ez a csaj állandóan felidegesít. Valahogy tehetsége van hozzá…

     - Ó, te kis szerencsétlen. – vágott vissza és megjátszott sajnálkozással vonult el mellettem, mire én kitettem elé a lábam.

     - Ki a szerencsétlen? Nem hallottam jól. – mondtam nevetve, mikor szerencsésen orra esett. Erre mindenki nevetni kezdett, de mikor Barbi nagy nehezen feltápászkodott és meg szólalt nyálas kis hangján, hogy: „Ku*ss legyen, idióták!” mindenki elhallgatott. Kivéve Liz, Tomi, én, és még egy-két ember.

     - Ezt még megkeserülöd! – mondta nekem, épp mikor belépett a tanár.

     - Mi a problémája Barbara kisasszony? – kérdezte a tanárnő, akit mellesleg utáltam.

     - Tanárnő! Ez a…. ez a szerencsétlen kibuktatott engem. – panaszolta

     - Ó hát megérkeztek a világjárók. – nézett a tanár rám és Lizre. - Igaz amit Barabara állít? – fordult hozzám

     - Igen tanárnő, igaz. – álltam fel, és lehajtottam a fejem. De nem azért, mert szégyelltem magam, hanem, mert alig bírtam visszatartani a hangos nevetést.

     - Elő ne forduljon még egyszer!

     - Nem fog, tanárnő. – válaszoltam és leültem. Persze Lizzel azonnal nevetni kezdtünk, de csak halkan.

Az órán nem tudtam figyelni. Először az ablakon bámultam kifelé, majd Lizzel kezdtünk levelezni. Persze a tanárnő észrevette.

     - Mira! Túl sok a baj magával, mióta közelébe került azoknak a versenyzőknek. A múltkor az a verekedés, most meg ez.... – „Verekedés? Az neki verekedés? Az csak egy kis pofon volt.” Gondolkodtam magamban. – Nem lenne baj, ha nem rontaná el magát teljesen ez a Forma-1 mánia. Talán hanyagolhatná egy kicsit. – mondta a tanárnő, mire én kinyújtott nyelvvel csúfolni kezdtem. Nem tudom mi ütött belém, nem szoktam én ilyen „rossz” lenni. Talán így akartam levezetni a feszültséget. Vagy egyszerűen csak belém bújt a kisördög? :p ;)) De valahogy jól esett…:p

     - Na erről beszéltem. Láttam ám! – szólt ismét a tanárnő – Ha ilyen vállalkozó szellemű, jöjjön a táblához, és oldja meg ezt a feladatot. – „A francba. 100 éve semmit nem tanultam. Mázli, hogy jó vagyok matekból.” Gyorsan megoldottam a feladatot a táblánál, majd megfordultam.

     - Hát… Ezt most megúszta. – mondta csalódottan, mert nem talált hibát a megoldásban – De még nem végeztünk. Most üljön le és egy szót sem akarok hallani!