- Szia kicsim. Hogy aludtál? – érdeklődött anya

     - Hát… nagyon jól, köszi. – válaszoltam, és Lizzel összenevettünk

     - Mi olyan vicces? – kérdezte apa

     - Semmi. Mondani szeretnék valamit. – váltottam ismét komolyra

     - Persze, mondd csak. – mondta anya

     - Szóval. Először is érdekelne, hogy ti mit szóltatok a Kimis dologhoz? Hogy, hogy állnátok a dologhoz, ha még együtt lennénk?

     - Miért fontos ez? Hisz szakítottatok… - kezdte anya

     - Csak válaszoljatok. Őszintén.

     - Nekem nem lett volna ellenemre a dolog. Személy szerint semmi bajom Kimivel, bár nem ismerem. Szerintem összeillettetek. Legalábbis azt hittem… Mindketten ilyen benzingőzös figurák vagytok. – nevetett apa, mire én is elmosolyodtam – Tudod, hogy én sose elleneztem ezeket az autós mániákat, sőt… Hogy ez a mánia ilyen téren is megmaradt… Szerintem nem baj.

     - Anya? – néztem rá kérdően.

     - Hát… Nem szeretnék beleszólni a dolgaidba. És nem is tudok belekötni, mert Kimivel szerintem semmi probléma. És nem kellene félteni tőle… Csak hát anyából vagyok. De nem tudom, mert nem ismerem. – megkönnyebbültem az előző szavak hallatán, Liz pedig bíztatóan mosolygott rám, hogy szerinte ezek után nem lesz gond, előadhatom a lényeget.

     - Akkor mi lenne, ha megismernétek? – vágtam a közepébe

     - Ezt meg hogy érted? – csodálkozott anya – Vége van, nem?

     - Hát… nem egészen. – válaszoltam, és erre már apa is erőteljesen figyelni kezdett. – Szóval az úgy volt, hogy … - és ismét előadtam a hajnali sztorit. (Már kezdem unni a mesélést J)

     - Ahha. Szóval akkor, Kimi most… itt van??? – meresztett anya hatalmas szemeket rám

     - Igen. A szobámban van. – válaszoltam. Közben Liz már ment szólni Kiminek hogy jöjjön ki. Anya és apa először csak pislogott nagyokat, hogy akkor most mi van, de lassan tudatosult bennük amit az előbb mondtam.

     - Jó napot. – köszönt Kimi – Elnézést, ha zűrzavart okoztam, de… - mentegetőzött zavarában

     - Semmi baj fiam. Isten hozott nálunk. – mondta apa, és kezet nyújtott. Majd anya is észbe kapott, ő is köszönt majd leültetett mindannyiunkat. Apa már kezdett is beszélni.

     - Lányok, nem mennétek ki a konyhába. Segítsetek reggelit illetve inkább már ebédet készíteni. – szép… az apám gyakorlatilag kizavar. „Hjaj. Most jön az a tipikus apai faggatózás? Szegény Kimi.” Ő csak ült apával szemben, láthatóan kissé zavarban. Én pedig felálltam, vetettem rá egy bocsánatkérő pillantást, majd kimentem Lizzel anya után a konyhába.

     - Anya! Apa ugye nem fogja túlzásba vinni? – támadtam le anyát rögtön a kérdéssel

     - Majd figyelek rá. – válaszolt.

     - Liz! Kérlek maradj itt ebédre. Ne hagyj itt. Nem tudom mire készül az apám.

     - Szerintem túlzol. Nem lesz gond szerintem. De ha akarod, maradok. – válaszolt

     - Oh, nagyon köszi. Szeretlek ám téged is. – mondtam és megöleltem

     - Köszi! – válaszolta – De ugye, nem úgy, mint Kimit? – tette hozzá. Ezen nagyot nevettünk. Még anya is, aki mint kiderült végig figyelte mit beszélünk. Segítettünk anyának az ebédben, majd úgy fél óra elteltével, mikor végeztünk, úgy gondoltam ideje leellenőriznem apát. Remélem életben hagyta Kimit. J Megyek be a nappaliba, és azt veszem észre, hogy Kimi és apa nagyban beszélget, néha Kimi hangosan el is neveti magát, majd apa is. Csak lestem… Liz is pislogott nagyokat, majd egy „mondtam, hogy nem lesz gond”-ot súgott nekem, és vigyorgott.

     - Mi folyik itt? – kérdeztem meglepődve.

     - Épp beilleszkedem a családba. – mondta Kimi, és összenevetett apával

     - Nekem ez nagyon gyanús. – mondtam célozgatva, de választ nem kaptam, mert anya ebédre hívott minket. Megebédeltünk, majd Liz hazament. Mi még ültünk egy darabig az asztalnál, miközben anya leszedte az asztalt. Most én éreztem kínosan magam, de Kimi már feltűnően oldott volt. Ilyen jól elbeszélgettek apával? Tök jó.

     - Még egy kérdés, Kimi. – kezdte apa, mikor már álltunk fel az asztaltól. Jaj. Ez nem hangzik túl jól. – Miért is jött ez az elhatározás, hogy ide jöttél? – „hoppá. Érdekes kérdés. Sejtem a választ, de kíváncsi vagyok mit mond, vagyis inkább hogyan mondd apának.”

     - Hát, ha már itt járunk egy vallomással tartozom. – „nna szép. Most mi van? Mit akar mondani?” – Szóval csak annyit szeretnék mondani, hogy szeretem a lányukat. És ezért jöttem. Visszaszerezni Mirát. Még nem láttam hozzá hasonlót. Most megtaláltam, és nem engedem el. – hangzott Kimi válasza, miközben mögém állt és átkarolta a derekam. „Ó, anyám. Én mindjárt elbőgöm magam. Gyakorlatilag szerelmet vallott a szüleim előtt. De édes! Imádom!”

     - Hát… én ehhez nem fűznék semmit. Áldásom rátok. - Vigyorgott apa, miközben anya majdnem sírt… Tipikus anya…J Én meg mondanom sem kell, hogy boldogabb vagyok, mint valaha.

     - Anya! Maradhatna Kimi egy ideig? Mármint itt, nálunk.

     - Részemről oké – egyezett bele anya – De nincs pótágy – tettette anya magát

     - Arra úgysincs szükség. Hoppá. Ezt hangosan mondtam. – mondta Kimi kedves mosollyal a szája sarkában.

     - Jól van. Értem a célzást. – nevetett anya – Végül is Mira. Be kell látnom, hogy nem vagy már kisgyerek. Legyen. Ha együtt akartok aludni… - válaszolta anya. – De azért okosan… - célozgatott. Nem akartam már mondani, hogy aludtunk már együtt egyszer-kétszer, sőt…:p J

     - Kösz anya! Szeretlek. – mondtam és megöleltem.