Csörgött a telefonom. Liz hívott.

     - Szijja! Na mi a helyzet? - kérdeztem

     - Szia! Azt hiszem, oké. Mehetek! – újságolta. Szerintem feldobta a dolog, mert már nem hallottam olyan szomorúnak a hangját.

     - Ez nagyszerű!!!  De jó!

     - Mikor megyünk?

     - Szerdán. Figyi! Én holnap bemegyek a suliba és kiíratkozom. Jössz te is?

     - Hát… azt ígértem anyának, hogy cserébe, hogy elengedett, segítek neki holnap. Nem intéznéd el nekem is? Légyszike!

     - Rendben. Nem gond.

     - Ó, köszike! Én most megyek is, csak ennyit akartam mondani. Szia!

     - Szia!

Másnap reggel elindultam a suliba Tomival. Csak én már táska nélkül. J Elkísért, nehogy valaki nekem essen… Mikor beléptünk az iskola kapuján, persze, hogy Barbikával össze kellett futnom. Esküszöm üldöz a csaj… Ez mindenhol ott van. Hihetetlen. De kit érdekel. Most látom utoljára. Ennek csak örülni tudok. Rögtön szemet szúrt neki, hogy nincs nálam könyv és füzet, csak egy övtáska.

     - Ennyi a cuccod? Vagy már nem futja füzetre? Haha! Szegény lány! – kezdte már megint.

     - Barbi! Ez egyszer megköszönném ha befognád azt a mű szádat, ami akkora, hogy körbe éri a fejed. – szólt be Tomi, én meg elröhögtem magam.

     - Fogd be te hülye! – szólt Barbi Tomira, de ő csak röhögött.

     - Igazából semmi közöd hozzá, de hogy boldog legyél elmondom, hogy kb 10 percre jöttem, és nem látsz többet. Kiíratkozni jöttem. – mondtam

     - Oh. Igen? Miért?

     - Mert elköltözöm

     - De jó! Végre! Miért nem jutott ez hamarabb az eszedbe? Nem is értem… Pedig elvileg okosnak tartanak. De mindegy. Jobb későn, mint soha. Legalább itt marad nekem a cuki kis Kimike! – nyavalygott, miközben a haját igazgatta

     - El kell szomorítsalak. Kimi nem marad.

     - Már miért ne maradhatna?

     - Mert vele megyek! Kopp! Hehhe! – lehet, hogy ezt nem kellett volna az orrára kötnöm, de kijött belőlem. Had eméssze az irigység. Had érezze, hogy neki sem jöhet össze minden. Rossz dolog a kárörvendés, de hát az ember már csak ilyen… :P Barbi pedig ismét felhúzta magát, és sértődötten elvonult. Tomi még fél óráig röhögött a csajon, majd elkomorodott.

     - Látod, itt hagytok engem ezekkel a szerencsétlenekkel. Mi lesz velem? – panaszkodott

     - Ugyan már! Majd meglátogatlak. Meg te is jössz majd ki hozzánk. Túléled, meglátod. – mosolyodtam el, de ezért kicsit sajnáltam. Rá nem is gondolt senki. Mi hárman a legjobb barátok voltunk, és most itt hagyjuk. Kicsit lelkiismeret furdalásom lett. „Lehet, hogy nem kéne elmenni? De! De igen! Szeretem Kimit és ez az egyetlen megoldás. És nem gondolhatok mindig másra. Most végre magamat akarom az első helyre rakni. Nekem pedig változásra, és Kimire van szükségem. Tehát megyek. Persze Tomit azért sajnálom. De rendes gyerek. Nem lesz baj. Majd csajozik, és nem is fog ránk gondolni.” Mosolyodtam el magamban.

Tomi elment a termébe, én pedig mentem az igazgatóhoz. Elintéztem mindent. Már nem vagyok az iskola tanulója. Már semmi közöm hozzá. Kiléptem az ajtón, és elindultam. Vissza se néztem. Szerettem a sulit. Eleinte… De az utóbbi időben, csak rossz emlékeim voltak róla. Picit hiányozni fog, de nem fogok belehalni. A gondolatmenet akkor szakadt meg, mikor hazaértem.

Beléptem az ajtón, és egyenesen a szobámba mentem. De a szobám ajtaja előtt megálltam. Résnyire nyitva volt az ajtó. Hallottam, hogy Kimi beszélget valakivel. De csak halkan. Csendben bekukucskálok. Liz beszél Kimihez. De olyan fura. Mintha olyanról beszélnének, amit én nem tudhatok. Mi a fene? Hallottam, ahogy Liz azt súgta Kiminek: „Ez titok! Mira nem tudhatja meg!” Erre Kimi mosolyogva Lizre kacsint. „Neeeem! Az nem lehet. Kimi szeret. Ugye szeret? Bár, ha jobban átgondolom… Liz most szakított Ramival. És eredetileg ő is Kimi-fan, vagy mi. És Kimi olyan „nagylelkűen” felajánlotta, hogy jöjjön Liz is Svájcba. Mi van ha ezek ketten… Nem! Kimi szeret, Liz pedig a legjobb barátnőm. Nem tenné meg velem. Nem kételkedhetek egyikőjük szavában sem.” Megfogadtam magamnak, hogy úgy teszek, mint aki nem hallott semmit, és nem tud semmit. Hátha tévedek. Bár kétlem… Úgy összejöttek ezek a dolgok, másra nem tudok gondolni. De akkor is. Én nem tudok semmit.

     - Sziasztok! – léptem be (látszólag) vidáman az ajtón – Liz, te itt? Azt mondtad, anyukádnak kell segítened. – mondtam, miközben leültem Kimi mellé és megcsókoltam

     - Hát igen, de… - kezdte Liz a magyarázkodást.

     - Ő… Én hívtam, mert… Kizártam magam a lakásból, és Liz pedig tudta, hogy hol szokott lenni a tartalék kulcs és beengedett. Aztán meg beszélgettünk. – fejezte be Kimi. De gyenge szöveg. Kizárta magát, mi? Na ja…

     - Igen. – helyeselt Liz. – De én megyek is, mert anya keresni fog. Na sziasztok. – és el is ment, még mielőtt én is köszönhettem volna.

     - Furcsák vagytok ti nekem. Miről beszélgettetek? – kérdeztem Kimit

     - Semmiről, csak a … suliról kérdeztem, hogy milyen a suli, meg ilyenek, hogy mennyire szeretted, nem fog-e hiányozni. – hazudta. Nem túl jól…

     - Ahha. Értem. – hagytam rá.

A nap hátralevő része úgy telt, mint mindig. Ettünk, lustultunk, tv-ztünk, én játszottam, hogy nem tudok semmit, este pedig korán elaludtam.

A kedd is így kezdődött. Majd kora délután megjelent Liz, hogy menjünk el vásárolni. Hát legyen. Elmentünk. Lejártuk a lábunkat, majd délután 5 körül megszólalok:

     - Szerintem ideje lenne hazamenni. – mondtam, mert eléggé elfáradtam. És láttam, hogy Liz is. De hajthatatlan volt.

     - Nem! – vágta rá. – Még be akartam nézni… Oda! – mutatott egy butikra, és már húzott is magával. Addig-addig, hogy 7 órakor érünk haza. Szép kis vásárlás… Este 7-ig…