Amint észrevették, hogy közeledünk, mindenki a saját kérdésére akart választ kapni, bár gyakorlatilag, mindenki ugyanazt kérdezte, csak kicsit máshogy tálalta. Túródtunk be a tömegbe (muszáj volt, másképp nem jutunk be a házba) és szinte megszámlálhatatlan mennyiségű mikrofont, diktafont, és telefont nyomtak a képünk elé. Kimi nehezen jutott előre de nem engedte el a kezem, én pedig erősen kapaszkodtam bele. Kissé kétségbe estem, hogy mi lesz ebből. Egy halom újságíró, aki nem enged be a házba, és idióta kérdésekkel bombáz, amire oly egyszerű a válasz, de valahogy mégsem. Lehetetlen úgy válaszolni, hogy ne értsenek félre valamit. Minden szót kiforgatnak, és amennyire csak lehet, megváltoztatják annak eredeti jelentését. A szinonima szótárat nem nekik találták ki, az biztos.

„Valóban köze van Fernando Alonsohoz?” „Csak kihasználja Kimit?” „Räikkönen-t vagy Alonso-t szereti?” „Tudja, hogy a barátnője Fernando Alonsoval kavar?” „Mit szól hozzá?” „Megbocsátott a lánynak?” „Visszamegy Jennihez?” – tették fel egymás hegyén-hátán a kérdéseket. A bejárati ajtónál Kimi megállt, és csak annyit mondott:

     - Csak annyit, hogy Alonso nem tudja elvenni tőlem Mirát. Ha mégis ezen mesterkedik, előbb-utóbb csúnyán megjárja!

Én pedig csak álltam ott mellette, kicsit kimerülten, bámultam a körülöttünk álló tömeget, de az agyam nem egészen a pillanatnyi történésekre koncentrált. A tömeg akadozva, mozgott a szemem előtt, mint egy lassított felvétel, a kérdések tömkelege összefolyva halkult el fülemben. Gondolkodtam, Kimin, magamon, rajtunk… Mióta megismertem, gyökeresen megváltozott az életem. És nem csak jó dolgok történtek. A gondolatmenetet hamar félbeszakították Kimi befejező szavai:

     - Kérem, hagyjanak minket békén! – mondta végezetül. Bementünk, és gyorsan kulcsra zárta az ajtót.

     - Huh, ezz… „érdekes” volt. – mondtam.

     - Jajj, ne is mondd. Az agyamra mennek a sok idétlen kérdéssel és állandó kombinálással. Remélem ezt az ’ajtó előtt gyülekezést’ nem akarják rendszeresen.

     - Jézusom! Mi van odakint? Mi ez a felhajtás? – mondta Rami, miután nagy nehezen bejutott az ajtón.

     - Csak már megint kavarnak az újságírók, nehogy nyugtom legyen. – válaszolta Kimi unottan.

     - Értem. Nem semmi… Na én azt hiszem, elvonulok aludni. – mondta Rami, és aznapra elbúcsúzott. Hamarosan mi is nyugovóra tértünk, miután láttuk, hogy felszívódott a tömeg a ház elől. Hála…

Reggel én ébredtem először. Csendben lementem a konyhába. Készítettem kávét, és behoztam az újságot. Egy bögre kávéval a kezemben leültem az asztalhoz, és fellapoztam az újságot. Már majdnem leraktam, mikor megakadt a szemem egy cikken. „Räikkönen megfenyegette Alonsot” A cikkben pedig Kimit majdhogynem halálos fenyegetéssel vádolják, engem pedig mint minden baj okozóját tüntetnek fel…

Ezt nem hiszem el. Már megint. Nem bírom. Meg fogok őrülni. Kellett ez nekem? Biztosan ez kell nekem? Erre vágytam? A mindenre kíváncsi sajtóra, a téves feltevésekre? Az összeesküvés elméletekre? Egyre több a rossz. Mintha minden, és mindenki összejátszana ellenem. Nem vagyok biztos benne, hogy ez így nekem jó. Túl sok a zűr, a kavarás, a rosszindulat, túl sok ember lát bele az életembe, túl nagy a felhajtás körülöttem, túl sok valótlan pletyka terjeng. Nekem ez sok. Képtelen vagyok elviselni. Lehet, hogy… Nem! Nem lehetek ilyen, Ennyire önző lennék? Inkább meghátrálok, és visszavonulót fújok, mintsem szembe nézzek a problémával? Ez nem én vagyok. Ennyire elfáradtam? Belefáradtam? De nem lesz ez így jó. Össze kell kapnom magam. Lehet, hogy a sors most próbára tesz, de nem adhatom meg magam ilyen egyszerűen. És… Itt van Kimi. Akit nagyon szeretek. Neki nap, mint nap ezt kell megélni. Az ismertség, a hírnév, az újságok… Ez nem Kimi világa, de muszáj tűrnie és alkalmazkodnia. A csúcskategóriában versenyzik, az efféle érdeklődés elkerülhetetlen. Minden egyes nap szembe kell néznie saját hírnevével, akár tetszik, akár nem. Bármit mond, vagy tesz, arról egy világ értesül a lehető legrövidebb idő alatt. El kell viselnie az olykor idegesítő, már-már pofátlanul szemtelen nőnemű rajongókat, az ellendrukkerek esetlegesen sértő szavait, és a fényképezőgép-, mikrofon-, és kérdés hegyeket. És Kimi mégsem panaszkodik. Csak szó nélkül tűri. Pedig tudom, hogy nagyon elege van néha. Hogy néha a pokolba kívánná a hírnevét. De el kell viselnie. Én meg itt vagyok, és beijedek egy kis elém gördülő akadálytól. Feltéve, hogy lehet ezt akadálynak nevezni. Ilyen dolgokon akadok föl. Ahelyett, hogy elengedném a fülem mellett, és élném tovább az életem. Itt agyalok, mikor nem kellene. Hiszen nincs is min. Nem hátrálhatok meg. És nem is fogok! Akkor is boldog leszek! Csak azért is. Akinek nem tetszik, az így járt. Senkinek nem engedem, hogy lelkileg tönkre tegyen. Összeszedem magam, és bármi történik, bármilyen pletyka jelenik meg, én magabiztosan fogok állni Kimi oldalán.