Hazasétáltunk, ahogy Liz a kilincs felé nyúlt, az ajtó már nyílt is. Kimi és Nick állt az ajtóban.

     - Hol voltatok? – kérdezték egyszerre.

     - Mi csak sétáltunk. – mondtam miközben lecsatoltam a pórázt Ajaxról. – Mondtuk, hogy elmegyünk sétálni. – egyenesedtem fel.

     - Nem is mondtátok. – szólt Nick.

     - De Kiminek igen. – válaszolt Liz.

     - Nekem? Kizárt. – rázta Kimi a fejét, erre elmosolyodtam.

     - Nem emlékszel? – vigyorogtam – Elaludtatok Nick-el a kanapén.

     - Ezt észre vettem. – húzta el a száját.

     - De mikor mi elindultunk, te felébredtél, és szóltunk, hogy elmegyünk.

     - Tényleg? – nézett rám csalódott képpel.

     - Ahha. – bólogattam. – Én asszem letusolok. – azzal a fürdő felé vettem az irányt. Útközben még nyomtam egy puszit Kimi arcára. Végre halványan elmosolyodott.

Miután mindenki túlesett a napi tisztálkodáson, összeültünk a konyhába. Vacsora mellet beszélgettünk, ami jó hangulatú viccelődésbe, ökörködésbe csapott át. Két nevetés között megálltam kicsit gondolkodni. Végignéztem a többieken, főleg Kimin. Jó volt azt látni, hogy mindenki jól érzi magát. Mindenki boldog. És igen. Kimi is, megszabadulva a ráirányított figyelem szorításától, valahogy… sokkal oldottabb. Önfeledten nevet, ismét tele van lelkesedéssel. Itt nyugalom van. Senki nem zaklat, és remélhetőleg nem is fog. De hamarosan visszazökkentem a földre. Ezután az történt, hogy Nick benyögött valami poént, Kimi pedig úgy elkezdett röhögni, hogy kiborított egy üveg innivalót. Természetesen a flakon komplett tartalma az ölében kötött ki. Hangos kacaj tört ránk, miközben Kimi vihogva próbálta felitatni a kiborított üdítőt. Nem sok sikerrel. Nick és Liz hamarosan visszavonulót fújt, és elvonultak aludni. Kimi még mindig kiömlött tartalmat törölgette az asztalról meg a padlóról.

     - Hagyd, majd én. Inkább menj, és vegyél fel valami szárazat. – nevettem el magam, amint végignéztem rajta. – Menj már. – szóltam rá kedvesen.

Azzal elment, én pedig elpakoltam magunk után. Amint végeztem, a hálóba vettem az irányt. Bebújtam a takaró alá, és az oldalamra fordultam. Hamarosan Kimi is előkerült és száraz pólóban feküdt be az ágyba.

     - Min agyalsz? – kérdezte, miközben hátulról átkarolt.

     - Honnan veszed, hogy agyalok?

     - Látom, hogy töprengsz valamin, Ne tagadd.

     - Csak arra gondoltam, hogy egy ideje ez az első este, ami nyugalomban telt, és senki nem zaklatott.

     - Valóban. De jó itt, nem? Vagy bánod, hogy eljöttünk?

     - Nem! Dehogy. Nagyon jó itt. Gyönyörű a környék. Imádom.

     - Akkor jó. – mosolyodott el. – Jó éjt.

     - Jó éjt.

A reggel telefoncsörgéssel indult. Kimié volt. Azt hiszem elég fájdalmas arcot vághattam, mert a fejem majd’ szétment a hangtól.

     - Ki a fene az? – jajgatott, és kómásan a telefon után nyúlt.

     - Nem tudom, de vedd fel, mert megőrülök, ha nem hagyja abba a csörgést.

     - Halló … Á, szia anya! Hogy vagy? – láthatóan nagy kő esett le a szívéről, hogy „csak” ő az. – Igen jól vagyunk. – mondta a telefonba miközben rám kacsintott, mire én értetlenül felhúztam a szemöldököm. Nem sokkal utána le is tette.

     - Anyukád volt? – kérdeztem.

     - Igen. Vár minket ebédre. Szóval lassan ideje felkelni, és irány Espoo. Aztán majd este hazajövünk.

     - Rendben. – ásítottam, majd Kimi vidáman elment öltözködni.

Lassan én is elkészültem. Mikor leértem, Kimi már az ajtóban várt teljes „harci díszben”.

     - Indulhatunk? - kérdezte

     - Persze. – hangzott a rövid válasz, és már vettem is a kabátomat.

Az úton végig kifele bámultam az ablakon. Még mindig a táj hatása alatt voltam. Majd megálltunk egy kedves kis ház előtt. (Nem volt az olyan kicsi, de Kimi „palotájához” képest azért talán mégis kicsi volt J) Kimi kézen fogott és elindultunk. Azonban pár lépéssel az ajtó előtt hirtelen megálltam. Előjöttek az idióta paranoiáim. Mi van, ha szülei nem fognak szeretni? Mi van, ha nem ilyen lányt képzeltek el a fiuk mellé? Mi van, ha mindent elszúrok? Neeem, nem lehet. Ha önmagam leszek, nem lehet baj. És ha Kimi szeret, ők is fognak. Remélem. De miért félek ennyire. Eddig ezek meg se fordultak a fejemben, de most… megállt bennem az ütő. Összeszűkült a gyomrom. Egyhelyben álltam, és nem akartam, vagy nem mertem mozdulni.

     - Mi a baj? – kérdezte Kimi. Nem válaszoltam, csak segélykérőn néztem rá. – Ugye nem félsz? Jaj, ne már. Nem lesz baj. Imádni fognak! Téged nem lehet nem imádni. – mosolygott rám, miközben két kezével felemelte a fejem. – Nna, mehetünk? – kérdezte kis idő múlva.

     - Aha. – mondtam és vettem, egy nagy levegőt.