Miután kipihentük az ünnepek fáradalmait, rohamosan közelgett a szezonkezdés. Egyik reggel telefoncsörgésre ébredtem.

     - Halló. – szóltam bele, amint észhez tértem annyira, hogy megtaláltam a telefonom.

     - Jó reggelt Mira! – nagy meglepetésemre Ron volt az. Mit akar? Miért engem hívott? Miért nem Kimit? Mi lehet az a dolog, amit nekem mond és nem Kiminek? Meglehetősen kíváncsivá tett. A leghatásosabb dolog, ennek megszüntetésére, ha megkérdezem miért hívott. Nem is tudom, miért nem tetettem meg ezt hamarabb. Talán a reggeli fáradtság volt az oka, hogy nehezen fogtam fel a dolgokat.

     - Jó reggelt, Ron! Miben segíthetek?

     - Először is, ha még nem mondtam, akkor most mondom, hogy tegezz, kérlek. Na de valójában nem ezért hívtalak.  Szeretnék neked munkát ajánlani.

     - Oh. – nyögtem ki kissé megzavarodva – Miféle munkát?

     - Nem egyszer bizonyítottad már, hogy érted miről szól ez a sport, és otthonosan mozogsz a technikai dolgok, és számok világában is. Egyértelmű, hogy a csapatban a helyed. Szeretném, ha ezután is segítenél nekem. Fix állás. Persze, csak ha van kedved. Nem akarok semmit rád erőszakolni.

     - Huh, Ron. Hát én…

     - Mira! Annyira már ismerlek, hogy tudom, neked is „adrenalinnal, és benzingőzzel teli” vér folyik az ereidben. Ez a te világod is. Tudom, hogy erre vágytál, most ne vond meg magadtól a lehetőséget. Egyenes választ kérek. Igen, vagy nem. Gondolkozz nyugodtan. Ha holnap a tesztek előtti megbeszélésre eljössz Kimivel, azt igennek veszem. Gondold át! Én és a csapat számítunk rád! – Azzal, le is tette, alig várta meg, hogy elköszönjek. Ekkor vettem észre, hogy Kimi nincs is már a szobában…

Ismét döntés helyzet. Ismét megvalósulhat egy álmom? Ez olyan valótlan már megint. Akkora mázlim, nem lehet, hogy régóta dédelgetett álmaim, melyekről szinte senkinek nem mertem beszélni, csak titkon reméltem, hogy valaha, valaha talán egyszer, valóra válhat. Valami hatalmas csoda folytán. Ha ezt veszem figyelembe, nagyon szerencsésnek mondhatom magam, hiszen a titkos kis álmaim, lassan-lassan megvalósulni látszanak. Álmaim F1-es csapata, melyet, szinte már családomként szeretek. Együtt Kimivel a legjobb csapatnál… Milyen jó is lenne. De mi van, ha nem tudok helyt állni? Túl kisember vagyok én ehhez. És Ron utolsó mondata, ami még mindig a fülemben cseng: „Én és a csapat számítunk rád!” Nagyon szeretnék igent mondani, viszont nem tudom szeretnék-e ekkora felelősséget a nyakamba venni. De ha más szögből nézem a dolgokat… Az álmok valóra váltásáért gyakran áldozatot kell hozni.

Gondolkodásom közepette úgy döntöttem lebattyogok, megkeresem Kimit, de amint felálltam, ő lépett be az ajtón.

     - Jó reggelt. Mi a baj? - kérdezte

     - Jó reggelt. Miből gondolod, hogy baj van? – kérdeztem vissza.

     - Olyan gondterheltnek tűnsz. Mi történt? Gond van?

     - Igen. Illetve nem. Vagyis nem tudom. Ajj, nem tudok semmit! – huppantam vissza az ágyra.

     - Nanana! Állj! Mi a baj? Mondd el, hátha tudok segíteni.

     - Ron hívott az előbb. – kezdtem

     - Ron??? – csodálkozott Kimi – Mit akart?

     - Munkát ajánlott…

     - De hát ez nagyszerű! Nem örülsz? Együtt dolgozhatnánk. Mi a probléma?

     - Hát épp ez az. Nem tudom… - biggyesztettem le a fejem – Azt mondta, gondolkodjak rajta és ha holnap veled megyek a megbeszélésre, akkor azt igennek veszi. De én nem tudom…

     - Ugyan már! Ne kezdd megint! Ne legyél kishitű magaddal szemben. Már bizonyítottál. Mindenki tudja, hogy a csapathoz tartozol. Megállod a helyed. Tudom. A csapat is imád. Ha bármi baj van, segítek, ha tudok. Nem lesz semmi probléma. És tudod, hogy kockázat nélkül nincs siker.

     - Talán igazad van.

     - Biztos!

     - Oké. Biztosan igazad van. Ideje a sarkamra állni. Meg tudom csinálni. El kell fogadnom Ron ajánlatát, mert nem lesz még egy ilyen alkalom, és ha ezt elszalasztom, egész életemben utálni fogom magam, amiért kihagytam a lehetőséget. – beszéltem magam elé a földre, de igazából, csak magamat győzködtem.

     - Szóval? Egyedül megyek holnap, vagy jössz velem? – kérdezte, miközben mélyen a szemembe nézett. A gondolataimban kutatott. Próbált hatást gyakorolni rám, és igenre fordítani a mérleg nyelvét. Nem volt nehéz dolga, már én is erősen hajlottam rá.

     - Nos? – kérdezte újból.

     - Nem mész egyedül! – mondtam ki.

     - Szóval elfogadod?

     - Igen! – mosolyodtam el végre, és úgy éreztem jól döntöttem. Nem volt bennem kétség, sem olyan szörnyű, szorító érzés. Igen. Azt hiszem jó döntést hoztam.

Természetesen ezek után, elmondtam az egész történetet Liznek, a bennem kavargó gondolatokkal együtt, melyek a hosszas beszélgetés után teljesen elmúltak. Liz szerint is jól döntöttem, és ő is boldog volt, hiszen ő lett Nick másik menedzsere. Egyszóval mindketten betörtünk, a Forma-1 szűk körébe, amiről olyannyian álmodnak, azonban csak nagyon keveseknek válik mindez valóra. Nekünk sikerült, és igazán szerencsésnek mondhattuk magunkat. Főleg ha belegondolok, hogy mindez egy átlagos nagydíjjal és egy kevésbé átlagos kutyával kezdődött. A „tündérmese” ismét valósnak tűnt, mindnek reálisnak látszott. Rájöttem, hogy van értelme reménykedni, mert semmi sem lehetetlen, és mindig van remény arra, hogy valóra válik az, amire vágyunk. Nem hiába a mondás, miszerint a remény hal meg utoljára. Hiszen bármit elvehetnek az embertől. Mindent, ami kézzelfogható. Egyetlen téves lépés, rossz döntés, és oda minden. Minden elúszhat egy pillanat alatt. Kivéve az álmokat. Ez azon kevés dolgok egyike melyet senki nem vehet el az embertől. Az saját. Csak én tudom magamból kitörölni. És ez a legfontosabb. Mert álmok, valamint célok nélkül nincs ember. E nélkül, céltalanul nem lehet élni.