Egyik reggel Kimi gondterhelt arccal ült a konyhában. Látszólag teljesen elmerült gondolataiban.

    - Jó reggelt. – köszöntem neki kissé zavartan.

    - Jó reggelt. Mira! Mondanom kell valamit. – vajon mi a gond? Valami nagyon zavarja. Valami komoly dologról lehet szó.

    - Mondd csak, hallgatlak. – ültem le gyorsan, mert féltem rossz hír és elájulok, ha meghallom. Jobb, ha leülök.

    - Rólunk van szó? – folytattam. Ezt muszáj volt megkérdeznem.

    - Nem! Dehogy is. Nagyon szeretlek, ezt te is tudod. Nem rólunk van szó. Illetve…

    - Illetve mi? – kérdeztem vissza.

    - Hát, ha úgy nézzük, mégiscsak rólunk van szó. – válaszolt Kimi.

    - Ne csigázz már, kérlek. Mondd már el, mi a gond.

    - Jól van, oké. De nem könnyű. Komoly dologról van szó.

    - A szüleim? A te szüleid? Mi történt? Ugye jól vannak!

    - Nem! Nem erről van szó! Ne kombinálj, mert feleslegesen idegesíted magad.

    - Akkor mondd már mi van!

    - Mondanám, ha nem szólnál bele.

    - Oké, bocs. Szóval?

    - El kell mondanom neked valamit. Szeretném, ha megértenéd, és mellettem állnál. – kezdte Kimi

    - Még azt sem tudom mi az, amit meg kell értenem...

    - Szeretsz? – kérdezte váratlanul.

    - Persze, hogy szeretlek.

    - Akkor ígérd meg, hogy megértesz, és velem maradsz.

    - Megígérem, de örülnék, ha elmondanád végre, hogy miről van szó. Megijesztesz. – mondtam kissé már idegesen.

    - Oké. Szóval. Az a helyzet, hogy ismét megkeresett Jean.

    - Jean? Az a Jean, aki Todt? – kérdeztem csodálkozva.

    - Igen. – hangzott a rövid válasz.

    - Pff. És mit akart? – kérdeztem, de majdnem elnevettem magam. Félre értés ne essék, semmi bajom Todt-tal és a Ferrarival, de számomra ez így egy kicsit viccesen hangzott.

    - És mi az, hogy ismét? – tettem fel a következő kérdést.

Kimi még mindig meglehetősen ideges, ami nem jellemző rá. Láthatóan a megfelelő szavakat keresi, hogy végre elmondja, ami szeretne.

    - Nem először keresett. Már többször is beszéltünk. – mondta.

    - De mégis miről? – el nem tudtam képzelni, mit akart. Miről tudnak ők ketten beszélni? :S

    - Szerződést ajánlott… - tért a lényegre.

    - Hahaha! – nevettem fel hangosan, de mikor tudatosult bennem, mit is mondott Kimi az imént, szabályszerűen lefagyott a vigyor a képemről.

    - Részleteznéd? – kértem fájdalmas arccal.

    - Nem nagyon van rajta mit részletezni. 3 éves szerződést ajánlott.

    - És ezt eddig, miért nem mondtad? – kérdeztem.

    - Ne haragudj. Nem akartam elmondani addig, még végleges döntést nem hozok.

    - Te! Most ez halál komoly?

    - Az.       

    - Jesszusom. Ugye elhajtottad? Nem-et mondtál, ugye?! Mondd, hogy nem fogadtad el!!! – pattantam fel a székről és szinte már kiabáltam.

    - Látod, ezért nem mondtam előbb. Ülj le kérlek, és nyugodj meg. – húzta vissza a kezem, én pedig idegesen visszaültem.

    - Hidd el, nem volt könnyű döntés, sokat gondolkodtam rajta. Meg kell értened. – folytatta.

    - Ugye nem fogadtad el? – mondtam ezúttal már halkan, a sírás határán állva.

    - De. Igent mondtam.

    - Neee! – mondtam elcsukló hangon, és eltörött a mécses. Halkan sírni kezdtem. Valahol azt vártam, hogy most elmosolyodik, és megszólal, hogy vicc volt. De nem ez történt.

    - Mira. Kérlek. Így kellett döntenem. Ugye megérted?

    - Persze. – mondtam halkan, ugyan könnyes szemmel, de nyugodtan, majd szó nélkül felálltam az asztaltól és otthagytam. Bementem az egyik szobába, és hangosan bevágtam magam mögött az ajtót.