Nem hiszem el, hogy nem tudnak leakadni a témáról. Miért olyan nagy szám ez? Mit vannak úgy odáig? És hogy ez a Kimi milyen egy szemétláda! Elegem van belőle! Nem alig ismerem, de már megkavarta az életem. A rosszullét kerülget, ha csak rá gondolok is. Undorító alak! Kiborít. Miért kellett nekem pont akkor ott lennem? Most meg nem hagynak vele békén a többiek. Még Viki sem. Pedig azt hittem, egyetért velem. De úgy látszik tévedtem.

     - Na mi volt? Megbékéltetek egymással? – kérdezte Mark Kimit.

     - Hova gondolsz? Dehogy. Én nem próbálok még egyszer bocsánatot kérni ettől a pihent agyú csajtól, az biztos.

     - De hát mi a gond?

     - Állítólag meg akartam vesztegetni a jegyekkel. És nem őszinte a bocsánatkérésem. Hallottál te már ilyet? Az eszem megáll. Minden magyar csaj ilyen? Mert akkor inkább még most hazamegyek…

     - Te bolond vagy.

     - Miért?

     - Nem hiszem el, hogy nem veszed észre.

     - Mit?

     - Inkább hagyjuk, mert megint nekem esel.

     - Mondd, ha már kigondoltad.

     - Nem veszed észre, hogy tetszik neked? Éppen azért, mert elutasít. Mert ha próbálkozol, elhajt a fenébe.

     - Ez nem igaz. Először is egyáltalán nem próbálkozom nála. Másodszor meg nekem soha nem kéne ilye csaj. Kiakaszt teljesen.

     - Azért valld be, hogy tetszik.

     - Jó, jó, nem rossz csaj. Sőt… De attól még utálom! Soha többé nem akarom látni. Hisztis liba!

     - Na azért már ez is haladás. – vigyorgott Mark.

     - Fogd be!

Másnap óvónénit „játszottam”. Az 5 éves unokaöcsém, Dani volt rám bízva, mivel a szülei, az én szüleimmel együtt hivatalosak voltak egy ismerőshöz. De ez nem lényeg. Mivel már minden létező játékot kipróbáltunk, és Dani elég nyűgös volt, nem volt jobb ötletem, mentünk a közeli játszótérre. Végre valami, ami rendesen leköti a figyelmét. Játszogatott a többi kissráccal. Amíg ő a homokozóban tett-vett, én leültem egy padra újságot olvasni. Kis idő múlva, elég hűvös lett, úgy tűnt esni fog.

     - Dani, gyere! Hazamegyünk, nemsoká esni fog. – jobbnak láttam, ha még most hazamegyünk, és nem várjuk meg míg ránk szakad az ég. Azonban Danit nem láttam sehol.

     - Dani! Dani, gyere elő! Most nem bújócskázunk! Gyere, haza kell mennünk! – kiabáltam, de sehol nem láttam.

     - Dani, az istenért! Gyere elő! Otthon mondok neked meséd, abból a szép színes könyvből! – de még mindig semmi. Kezdtem pánikba esni. Elhagytam a gyereket. Te jó ég! Hogy lehetek ilyen idióta?!

     - Dani! Daniii! Merre vagy? – kiabáltam kétségbeesetten, miközben keresni kezdtem. Előbb csak a játszótér közelében, majd egyre messzebb mentem. De Dani még mindig sehol. Istenem, mit csináljak? Nem hívhatom fel anyáéket, hogy gyertek már segítsetek, mert elhagytam az unokaöcsém. Mégis mit tegyek?

     - Elnézést, nem látott erre egy 5 éves forma, szöszi kisfiút? – kérdeztem meg egy járókelőt. Jobb nem jutott hirtelen az eszembe.

     - Sajnálom, nem.

     - Köszönöm. Elnézést uram! Nem látott egy 5 év körüli szőke kisfiút a környéken? – kérdeztem a következőt, és a következőt, és a következőt, de semmi.

     - Daniiii!!!! – ordítoztam az utcán, majd megpróbáltam felhívni Vikit, de csak az üzenetrögzítő jelentkezett. Megpróbáltam Norbit és Robit, de semmi. Ki vannak kapcsolva. Nem igaz, hogy pont akkor nem lehet senkit elérni, mikor szükségem lenne rájuk. Idegesen, kétségbe esetten nyomkodtam a telefonom az út közepén, miközben, hogy tetézzük a bajt, egyik pillanatról a másikra szakadni kezdett az eső.

     - Basszus! Ilyen nincs. Hogy lehetek ilyen hülye? – sírtam el magam. Leültem az útszéli padkára, és tanácstalan voltam. Itt ülök az út szélén, elázva, és ki tudja, hol lehet Dani. Hova császkálhatott el? Nem igaz, hogy nem figyeltem. Teljesen bepánikoltam, hogy nem találtam Danit. Csak ültem, térdre hajtott fejjel és sírtam. Végem van. Itt a vég. Ki fognak nyírni, ha Daninak valami baja lesz. Vagy én magamat…