Hirtelen azt vettem észre, hogy nem esik az eső. De mikor felnéztem, épp az ellenkezőjét láttam. Megfordultam, és kiderült, hogy egy esernyőt tartanak fölém.

     - Mi a baj? Miért sírsz? – ült le mellém Kimi. Már megint ő. Hogy akadunk mi mindig össze?... Hirtelen meglepődtem, hogy megint vele találom szembe magam. Nem tudtam megszólalni se, csak könnyes szemekkel bámultam rá.

     - Nóri! Mi történt? – kérdezte ismét, miközben egy legördülő könnycseppet törölt le az arcomról.

     - Én olyan hülye vagyok… - hajtottam le a fejem.

     - De hát mi történt? Mondd már el, hátha tudok segíteni.

     - Rám bízták az unokaöcsém, és én elhagytam…

     - Hogy érted azt, hogy elhagytad?

     - Elvittem a játszótérre. Nyugodtan játszott, én pedig újságon olvastam egy padon. Mire észbe kaptam, eltűnt, és sehol nem találom. Olyan idióta vagyok!!! – kezdtem rá megint a sírásra.

     - Dehogy vagy az. Segítek megkeresni, csak nyugodj meg. – mondta Kimi, miközben magához ölelt. Nem ellenkeztem, talán nem is fogtam fel az egészet. Csak Danira tudtam gondolni, és arra, hogy soha nem bocsátom meg magamnak, ha valami baja esik.

     - Gyere, menjünk. – állt föl Kimi, és nyújtotta a kezét, hogy segítsen felállni.

     - Fázol? – kérdezte.

     - Egy kicsit. De kibírom.

     - Tessék. Még a végén megfázol. – azzal rám adta a pulcsiját.

     - De így te fogsz fázni.

     - Én jobban bírom. Tudod. Finnből vagyok. – mosolygott. Sikerült egy halvány mosolyt előcsalni belőlem, de azért csak ne bízza el magát.

Azonnal útnak is indultunk, hogy megkeressük Danit. Bejártuk a környéket, végigkérdeztünk mindenkit, de még mindig semmi.

     - Ha valami baja esett, én, én…

     - Ne gondolj már a legrosszabbra! Megtaláljuk. Megígérem. – mondta Kimi. Próbálta tartani bennem a lelket. A következő pillanatban megcsörrent a telefonom.

     - Hallo. – vettem fel idegesen.

     - Szia Nóri. Tudsz róla, hogy Dani itt van? – mondta Viki.

     - Mi???

     - Kint játszott a házunk előtt egy homokozó lapáttal.

     - Jaj, de jó hogy megvan. Már az egész környéket átkutattuk. Azonnal megyek érte.

     - Ne aggódj, vigyázok rá.

     - Ezer köszi.

     - Nincs mit. – azzal letettem.

     - Na? – érdeklődött Kimi.

     - Viki megtalálta. Most nála van. – mondtam ki, és szinte hallani lehetett mekkora kő esett le a szívemről, de még mindig remegtem.

     - Látod, mondtam, hogy meglesz. – mosolyodott el Kimi.

     - Őhm. Azt hiszem akkor én most megyek. – szóltam zavarodottan.

     - Elkísérlek. – vágta rá hirtelen. Olyan hirtelen és váratlanul, hogy még ő maga is meglepődött. De olyan képet vágott, hogy nem tudtam neki ellenállni. Ez van. Belementem. Hazakísért. Pontosabban Vikiék házáig.

     - Akkor… Én most megyek. – szólt.

     - Oké. – mondtam – Ő… A pulcsid. Kösz. – vettem le magamról a pulóverét.

     - Szívesen. – válaszolt, miközben megigazította a fölsőm lecsúszott pántját…

     - Megyek. – mondta halkan.

     - Aha. – mondtam miközben ő közeledett. Vészesen közeledett… Már csak pár centi választott el tőle, mikor leesett, hogy mi történik. Mit teszek én? Nem, nem. Nem vagyok magamnál. Meghibbantam. Ez már tuti. Szövetkezem az ellenséggel? Ez nem okés. Nagyon nem.

     - Azt hiszem jobb, ha mész. – mondtam még nagyobb „baj” történhetett volna.

     - Ő… ja. Igen. Szia.

     - Szia. – mondtam és azonnal berohantam Vikiékhez.