Kimi rótta a köröket, és úgy tűnt, minden klappol. Minden jól ment, és a tervek szerint alakult, Ron pedig elégedett volt. A délutáni ülésen Ron mindent bevetett, hogy meggyőzze a jónépet, és megkapjam a szükséges engedélyeket. Hosszas tanakodás után döntöttek, míg én a boxban voltam. Aztán végre megláttam Ront. Izgatottan vártam, mit fog mondani.

     - Sziasztok. – köszönt nekem és Kiminek.

     - Szia. – köszöntünk, és meredten néztünk Ronra, várva a folytatást.

     - Sajnos el kell szomorítsalak benneteket. – mondta Ron. „Oké. Tudtam. Nem is tudom, hogy képzeltem, hogy ez nekem sikerülhet. Mindegy. Túl fogom élni. F1-es karrierem olyan gyorsan ér véget, ahogy elkezdődött. Már ha elkezdődött… Akkor… Hétfőn hazautazom, és folytatom szerencsétlen életem. Jaj, még el kell mondanom szegény Nicknek, hogy nem tudom Vikit magammal hozni. Szegény… És… végleg el kell búcsúznom Kimitől. Sebaj. Úgyis túl szép volt, hogy igaz legyen.” – ilyen, és ehhez hasonló gondolatok futottak át az agyamon, mindez a pillanat tört része alatt.

     - Szóval nem? – kérdezte Kimi.

     - Sajnálom, deee…. Még sokáig el kell viselnetek egymást. – mosolyodott el Ron.

     - Szóval lehet? Nóri marad? – kérdezte Kimi, mert én még mindig azt az egy szem mondatot elemeztem magamban, és azt hiszem, leragadtam a „sajnálom”-nál. Kicsit sokáig tartott, mire leesett, hogy az előbbi dolgokat, amik átfutottak az agyamban, nyugodtan elfelejthetem, mert nem kell otthon maradnom. És hozhatom Vikit! Hurrá!

     - Ezaz! Köszönöm Ron! Nagyon köszönöm. Ígérem, nem okozok csalódást! – öleltem meg új főnököm.

     - Azt remélem is. Ugyanis elég nehéz volt őket meggyőzni. De azt hiszem nem lesz gond. Üdv a csapatnál.

     - Köszönöm. – öleltem meg újra.

     - Oké, oké… Azt hiszem elég lesz. – mondta Ron kedvesen, de mégis némi komolysággal. – Akkor indíts ruháért. Majd Mark odakísér. Ugye Mark?

     - Persze. – válaszolt Mark, aki idő közben megérkezett, majd el is indultunk.

     - Kösz Ron. – mondta Kimi.

     - Ugye te nem akarsz megölelni? – mondta Ron, ismét kicsit poénosabb hangsúllyal.

     - Én? Nem. Pedig meg akartalak, de ha nem, hát nem… – vigyorgott Kimi.

     - Majd ha megnyered a bajnokságot! – mondta Ron komolyan.

     - Akkor készülj! – válaszolt Kimi, majd elindult összepakolni, majd vissza a szállodába.

Nekem adott Mark egy halom ruhát, majd ezekkel együtt elindultam én is vissza a szállodába. Amint bementem, megszólalt a telefonom. Sms. Ismeretlen szám. Elolvastam az üzenetet és, kissé meglepődtem. Nem tudtam hova tenni a dolgot. Ez állt benne: „Mondd meg Kiminek, hogy nagyon megbántott, és nagyon mérges vagyok. Bármit megtennék, hogy megkeserítsem az életét. Ha nem akarjátok, hogy bármi olyan történjen amit nem szeretnétek, Kiminek át kell engednie a vb címet a Renault-nak. A döntés az övé…” – Érdekes. De ki ez? És mi a francot akar? És miért nekem írt? És honnan tudja a számom? Nem értem. Inkább átmegyek Kimihez. Azt hiszem jobb, ha tud róla.

     - Gyere! – szólt ki Kimi miután kopogtam

     - Szia. – köszöntem nem túl sok kedvvel.

     - Mi a gond kolléga? – kérdezte.

     - Ennyire feltűnő, hogy van valami?

     - Szóval jól látom. Nagy a baj? – váltott komolyra.

     - Hát… ezt döntsd el te. – és a kezébe adtam a telefonom.

     - Ez bolond! – ez volt az első reakciója, miután elolvasta.

     - Mit fogsz tenni? – kérdeztem.

     - Hehe. Semmit.

     - Mi az, hogy semmit? Mi van ha tényleg…

     - Nem fogom önszántamból elveszíteni a vb-t! Pont most, mikor minden jól megy! Nem! Soha! Ez különben is csak egy hülye tyúk. Mit tudna ártani?

     - Szóval, te tudod, ki küldte?!

     - Csak sejtem.

     - És megosztod velem is a sejtésed? – kérdeztem gúnyosan.

     - Tegnap meséltem neked a volt barátnőmről.

     - Ja igen…- mondtam grimaszolva.

     - Nem vagyok rá büszke elhiheted…

     - De biztos, hogy jól teszed, ha vb-t nyersz?

     - Nem fogom a vb címet feláldozni, egy elmebeteg csaj miatt. Különben is. Mit árthat?

     - Nem hiszem, hogy meg szeretném tudni… - mondtam fájdalmas arccal.

     - Nem fogod. Nem árthat neked. Nem engedem. Bízz bennem. – mondta, én pedig bólogattam, majd leültem mellé az ágyra. – Nem fog történni semmi. Felejtsd el! Kolléga… - mondta és megölelt.