Mi hárman, Kimit otthagyva elindultunk a közeli gyógyszertárhoz. Már amennyire lehet azt közelinek nevezni. Na mindegy.

Kimi azonban nem tudott nyugodni. Valami zavarta. Zavarta, hogy semmit nem mondtam neki erről az esti kiruccanásról, nélküle.  Nem értette mi ütött belém, mikor úgy volt megbeszélve, hogy este, ha mindenki lenyugszik, együtt vacsorázunk. De az imént látottak alapján, nem úgy néz ki, hogy a közös esti vacsiból bármi is megvalósul. És Kimi nem értette ennek az okát. Így hát hozott egy hirtelen, és talán meggondolatlan döntést, és titokban utánunk indult. Kíváncsi volt hova megyünk és minek.

Megérkeztünk a gyógyszertárhoz. Messziről láttuk amint a kis kínai koma bezárja az épületet, majd távozik.

     - Itt az idő. – állapította meg Viki. – Legyünk túl rajta gyorsan.

     - Oké, menjünk. – helyeselt Sebastian.

     - Nem. Te nem. Mi megyünk. Te maradj itt őrködni, nem akarok lebukni.

     - Jó, legyen. – egyezett bele.

     - Srácok, mekkora figyelmet fordítanak errefelé a biztonságra? Úgy értem, van valami extra biztonsági zár, vagy kamera benn, vagy riasztó, vagy akármi.

     - Jó kérdés. Nem voltam még kínai. Se gyógyszerész. – reagált Viki.

     - A záron semmi extra. Szimplán kulcsos. Azzal nem lesz gond. Kamera… az… azt nem tudom.  Van kapucnitok? – kérdezte kicsiny „csapatunk” egyetlen hímnemű, egyben legfiatalabb tagja.

     - Van. Meg hoztam napszemüveget. Igaz, hogy alig fogunk benne látni, de megoldjuk. – mondta Viki.

     - Oké. Mindegy. A kamerát, ha van, ki lehet játszani. – mondta Sebi. – Riasztó van, szerintem, de azt ki tudom iktatni. Olyannal már volt dolgom.

     - És honnan vagy te ilyen tájékozott, ha szabad kérdeznem? – kérdeztem a „kisgyerektől”.

     - Talán túl sok krimit és akciófilmet néztem..? Hosszú, inkább ne folyjunk bele…

     - Ahogy akarod. – hagytam rá. Habár kíváncsi voltam, de tudtam, hogy ez örök homály marad, mert nem fogom megtudni. Mindegy is. Nem ezért vagyunk itt.

Megközelítettünk a „célpontot”. Sebastian kinyitotta az ajtót, a hajcsatom segítségével, (tisztára, mint a filmekben… :p) majd ahogy ígérte, kiiktatta a riasztót. Nem semmi a „gyerek”! Honnan tud ez ilyeneket?! Kamerához nem volt szerencsénk, így könnyedén bejutottunk. Nagy nehezen meg is találtuk a keresett dolgokat. Jól el voltak rejtve hátul, raktáron. De megtaláltuk. Magunkhoz vettük, majd kimentünk. Sebi ismét beüzemelte a riasztót, és megbabrálta a zárat, hogy ne lássák meg, hogy járt benn valaki. „Küldetésünk” sikeresen véget ért, senki nem látott meg. Kivéve egy valakit. Nem is akárkit. Kimi követett, és mindent látott. Persze az okot nem tudja. Csak annyit tud, amit a saját szemével látott. Hogy betörtünk a gyógyszertárba és elloptunk valamit… Nem is sejtettem még, hogy valaki mindezt számon fogja kérni rajtam. Megszereztük, amit akartunk, Viki és Sebi ment Nickhez, én pedig vissza a szállodába. Azt hittem a téma ezzel lezárva. Hát tévedtem.

Visszamentem, letusoltam, tettem-vettem egy ideig, majd bemásztam az ágyba, mondván, hogy meglesek valami filmet. Volt egy fura érzésem, hogy valamit elfelejtettem, de nem tudtam rájönni, hogy mi az. Kisidő múlva kopogtak. Kimi…

     - Szia! – mondtam és szájon csókoltam.

     - Szia. Bejöhetek? – kérdezte kissé elkenődve.

     - Persze. – válaszoltam, és betessékeltem.

     - Hány óra van? – kérdezte.

     - Fél 12. – néztem az órára.

     - Nem felejtettél el valamit? – kérdezte.

     - Most, hogy így mondod, valamit tényleg elfelejtettem, de nem tudok rájönni, hogy mire. – húztam el a szám.

     - Ahha. Ha jól emlékszem úgy volt, hogy fél 10-kor együtt vacsorázunk. Vagy rosszul emlékszem? – kérdezte.

     - A francba! Tényleg! Ajj, ne haragudj! Kérlek! Csak Vikiékkel… - kezdtem el, de azzonal be is fogtam a szám.

     - Hova mentél Vikivel és Sebastiannal?

     - Mi.. hát… Nem mondhatom el. A szavamat adtam.

     - Oké. Lényegtelen. Nem baj, ha nem mondod el. Tényleg. De legalább szólhattál volna, hogy nem érsz rá, vagy valami.

     - Igazad van. Bocsiii. – néztem rá kiskutya szemekkel.

     - Oké. De máskor szólj. – hagyta a témát és semmisnek tekintette a dolgot, bár zavarta, hogy nem vagyok őszinte és nem mondom el neki mi történt, de nem akart veszekedni.

     - Megígérem. – mondtam és megcsókoltam.

     - Kimi! – mondtam kis idő után.

     - Igen?

     - Az úgy volt, hogy… A közeli gyógyszertárba mentünk… Vikinek szüksége volt valamire, amit nem adnak ki nekünk. Így hát… elloptuk. Vagyis csak… kölcsön vettük… - hajtottam le a fejem.

     - Tudom. – mosolyodott el.

     - Mi? Tudod? Honnan? Hogy? – halmoztam a kérdéseket.

     - Követtelek…

     - Mi??? Te követtél?

     - Igen. Bocs.

     - Mindegy. Akkor fifty-fifty. De akkor miért kérdezted?

     - Mert tőled akartam hallani. De miért kellett nektek annyira az a valami?

     - Nicknek a bmw-sek kosárlabda-meccsén megrándult a bokája. És ezzel a krémmel és gyógyszerrel 1,5 hétre csökkenthető a gyógyulás. Így ha szerencsénk van, lehet, hogy egy futamot se kell kihagynia. – magyaráztam.

     - Ezt értem. De azt viszont nem, hogy miért nem lehetett ezt nekem elmondani?

     - Nem tudtam, mit szóltál volna.

     - Mit hittél? Hogy szaladok a zsarukhoz, és elmondom, hogy a barátnőm betört egy gyógyszertárba?

     - Szóval a barátnőd vagyok? – kérdeztem sunyi vigyorral.

     - Miért? Nem az vagy? – kérdezett vissza.

     - Hát… azt hittem a kollégád vagyok… - kuncogtam.

     - Ja. És nincs köztünk több munkakapcsolatnál, mi? – nevetett.

     - Valahogy úgy. – bólogattam.

     - És azt tudtad, hogy a lopósokat, csak csók ellenében mentik fel bűnük alól?

     - Áh, igen?

     - Igen.

     - És akkor gondolom, most te vagy a végrehajtó…

     - Pontosan. Tudsz te, ha akarsz. – vigyorgott.

     - Ez esetben… - azzal megcsókoltam.

     - Viki és Sebastian? – kérdezte kis idő után, de még nem engedett el.

     - Visszamentek Nickhez és a többiekhez.

     - Ahha. Álmos vagy? – kérdezte.

     - Nem igazán.

     - Ne látogassuk meg őket?

     - Hm… Oké. Menjünk.