Vikiék, kellemesen töltötték el a napot, majd este haza is mentek. Persze Nick szülei ragaszkodtak hozzá, hogy minél sűrűbben látogassák meg őket. Hiszen szeretnék Vikit is jobban megismerni.

Eltelt egy kis idő, a lábam gyógyulgatott. Még egy picit sántítottam, de mankóra már nem volt szükség szerencsére. Ideje volt már megszabadulni tőle. Gyakran még én is jót röhögtem saját bénázásomon. Kimi többször meg is jegyezte, hogy nem érti, hogy csinálom, hogy egy F1-es járgánnyal még elbírok, de egy mankó az feladja a leckét. Igazából… én sem értem…. :p

     - Kész vagy? – kérdezte Kimi. Stuttgartba készültünk.

     - Ahha mehetünk. – mondtam. Kitotyogtam a kocsihoz, majd útnak indultunk.

     - Sziasztok! De jó, hogy itt vagytok! – köszönt Ron mikor megérkeztünk. Láthatóan megkönnyebbült, mikor meglátott minket.

     - Szia. Ennyire hiányoztunk? – kérdezte Kimi.

     - Úgy is mondhatjuk.

     - Mert, hogy még? – kérdeztem.

     - Majd szeretnék valami fontos dologról beszélni, és reméltem, hogy itt lesztek.

     - Már miért ne lennénk?

     - Nem tudom. A lényeg, hogy itt vagytok.

     - De miről van szó? – kérdeztem.

     - Majd később megtudjátok. – mondta Ron, majd elment…

     - Szerinted, mit akar mondani? – kérdeztem Kimit - Olyan fura volt.

     - Fogalmam sincs. De tényleg fontos lehet.

Ezután lement az „évzáró” hivatalos, nyilvános része. Jól szórakoztunk, mindenki mindenkinek megköszönt mindent :p majd kiosztottunk egy halom autogramot. Én még mindig iszonyatosan zavarban éreztem magam. Én még nem szoktam meg, és nem is fogom egy hamar megszokni, hogy megismernek, meg hogy számomra idegen emberek tudják ki vagyok, honnan jöttem… és esetenként majdhogynem jobban ismernek, mint én magamat. De hát ez van. Ez egy örült világ, egy valóságos cirkusz. Meg kell szokni, hogy itt az ember élete egy nyitott könyv, melyből bárki olvashat. Még akkor is, ha esetleg a könyv épp rossz oldalán nyílik ki… Ezt vállaltam, és köszönöm szépen, egész jól megvagyok. Egy szavam sem lehet, habár voltak zavaró tényezők…

     - Srácok! Jöjjön mindenki, fontos dolgot szeretnék közölni veletek! – szólt Ron mindenkihez, miután végleg lezárult a hivatalos része a rendezvénynek.

     - Te tudod, miről van szó? – kérdezte Kimi Norbertet.

     - Semmit nem tudok. Engem is meglepett a dolog. Nem tudom mit akar. – jött a válasz.

     - Foglaljatok helyet! – hívta be az egész bandát egy afféle konferenciaterembe. – Nos. Mindenki itt van? Nagyszerű. Szóval. Örülök, hogy mindannyian itt vagytok. Mielőtt bármit is mondok, szeretném megköszönni mindenkinek az idei fantasztikus munkáját. Év elején ugyan voltak nehézségeink, de ezeket sikerült helyrehozni, hála a ti hozzáállásotoknak, és kitartó munkátoknak. Fáradságos út vezetett idáig, de beérett végre a gyümölcse a munkánknak. – nézett Kimire – Kimi nagyszerűen teljesített, és ehhez nagyban hozzájárult a csapattárs – ekkor Pedrora nézett – a mérnökök, a szerelők, és a teljes team pontos és figyelmes munkája. Valamint Marknak, és persze egy bizonyos ponttól kezdve Nórinak is nagy szerepe volt benne. Aki mint kiderült, McLarenbe született. – mosolygott, én meg pirultam… - Van még mit tanulnia, de azt hiszem Kimi mellett nem fog hiányt szenvedni semmiben. – mosolygott még mindig – Szóval ezúton szeretném még egyszer megköszönni mindenki munkáját! Sokat tettetek a csapatért. – fejezte be (egyelőre), és mindenki tapsolni és éljenezni kezdett.

     - Nos, akkor folytatnám. Nem csupán erről szerettem volna beszélni veletek. Van még valami. Ami nagymértékben érinti a csapatot, és a csapattagokat egyaránt. – erre mindenki összenézett – Mint mondtam, sikeres évet zártunk. A csapat stabil, semmi tartozás, semmi fennakadás. Én annak idején azt mondtam, nem engedem ki a McLarent a kezeim közül úgy, hogy adósságot, vagy bármiféle megoldatlan problémát hagyok magam után. – ekkor mindenki mocorogni kezdett – Most itt vagyok 59 évesen, és a csapat szilárdabb lábakon áll, mint valaha. Azt szeretném veletek közölni, hogy hosszas tanakodás után úgy döntöttem, ideje nyugdíjba vonulnom. Hiszen 1980 óta vagyok a csapattal, és be kell látnom, elfáradtam.

     - Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte Kimi félve, de már tudta a választ.

     - Azt, hogy eladtam 30%-os részesedésemet, és én félrevonulok. Nem leszek már fiatalabb.

     - Azt akarod mondani, hogy…

     - A részemet egy bizonyos Ray Glover vette meg, és ő lesz a McLaren új csapatfőnöke is egyben. – fejezte be Ron. Mindenki feszengett székében és próbálta megemészteni a hallottakat.

     - Nem gondolod, hogy erről korábban is beszélhettél volna velünk? – fakadt ki Kimi, én meg tanácstalanul pislogtam hol rá, hol Ronra.

     - Végleges döntést hoztam, nem akartam, hogy esetleg le akarjatok beszélni róla.

     - De akkor is szólhattál volna hamarabb.

     - Az esetleg befolyásolta volna a munkátokat, amit szintén nem akartam.

     - Nagyszerű. És akkor mi lesz most?

     - Semmi. Minden megy tovább. Mindent elintéztem, Raynek csak tennie kell majd a dolgát, nem hagyok hátra neki semmi feladatot. Tiszta lappal indulhat. Nagyszerű üzletember, és biztos vagyok benne, hogy remekül fogja irányítani a csapatot. Benneteket pedig arra kérlek, hogy fogadjátok el a döntésemet, és segítsétek majd Ray munkáját. – kínos csend, senki nem mer szólni semmit. Pedig mindenkin látszik ezer és ezer kérdést szeretne rázúdítani Ronra, de nem teszik. Mindenki hallgat és gondolkodik, Ron pedig kezdi kissé kínosan érezni magát.

     - És… velünk mi lesz? Úgy értem minden marad a régiben, mindenki a régi beosztásában? – fogalmazta meg Mike, a főtervező azt a bizonyos kérdést, ami mindenki fejében ott motoszkált.

     - Igen. Ez volt az egyik feltételem. Hogy minden maradjon a régiben, és ne változtasson senki hatáskörén. – hangzott Ron, egyesek számára megnyugtató válasza.

     - Egyik feltételed? Mi volt még? – kérdezte Mike.

     - Hogy tartsa a csapat színvonalát, és ne szúrja el azt, amiért mi megdolgoztunk.

     - És… mikortól… Vagyis, meddig vagy még velünk? – kérdezte Kimi.

     - A díjátadó után Ray átveszi a helyem. – ismét kínos csönd. Szinte hallani, ahogy jár az agya mindenkinek. – Nos, végezetül csak annyit, hogy szeretném, ha emiatt senki nem gondolna rám haraggal, mert nekem ti tényleg a családom voltatok, és az is maradtok. Nem szeretném ha bárki is neheztelne rám. Szóval: elfogadjátok a döntésem?

     - Igen. – mondta mindenki, bár legbelül senki nem volt boldog.

     - Akkor végeztem. És köszönöm. – fejezte be – Kimi, Nóri! Gyertek kérlek. – szólt, mikor mindenki távozni készült.

     - Ugye minden rendben lesz? Bízom bennetek. – szólt.

     - Rajtunk  nem fog múlni. Majd meglátjuk mit produkál ez a Ray… - mondta Kimi.

     - Rendben. De ne hátráltassátok a munkájában.

     - Nem fogjuk. – mondta Kimi.

     - Köszönöm. Vigyázzatok magatokra.

     - Te is. – mondtuk, majd elindultunk.

     - Ja, és Claire-t körözik! – szólt utánunk.

     - Remek! Remélem hamar sittre vágják! – válaszolt Kimi, majd hazaindultunk. Az úton először nem sokat beszéltünk, majd Kimi próbálta oldani hangulatot, így kellemes beszélgetéssel töltöttük a hátra lévő időt, mellőzve az előbbi témát. Azon még lesz időnk agyalni.

Estére értünk haza, eléggé elfáradtam. A kocsi és az ajtó közötti táv hosszúnak bizonyult. A lábam még nem tökéletes, és így mankó nélkül kicsit elfáradt.

     - Fáj a lábad? – kérdezte Kimi.

     - Kicsit igen. Sok volt neki ez a nap. – bicegtem – Héééé! Mit csinálsz? – kérdeztem, mikor Kimi karba vett, és elindult velem az ajtó felé.

     - Megkímélem a lábad. – vigyorgott, majd bementünk. – Nnnna! – tett le a kanapéra – Nehogy megerőltesd nekem! – vigyorgott, majd megcsókolt.

     - Te! Mi lesz most? Úgy értem… Ron nélkül… - kérdeztem.

     - Hogy őszinte legyek fogalmam sincs. Nem tudom mire számíthatok ettől a bizonyos Ray-től. Azt se tudom ki az, honnan, és miféle. Sokáig fog tartani, míg megbízom benne. Majd lesz valahogy…