Ezek után nem nehéz rájönni, ki is az a bizonyos „nem kívánt személy”. Hát ki más lehetne, ha nem Ray Glover, személyesen. Hát ő volt az akinek a társaságára jelenleg a legkevésbé vágytunk. Ahogy az arckifejezését elnézem, amint felénk közeledik, nem éppen megdicsérni szeretne. Még épp nem késő elszaladni! Futás! De nem… elkéstünk. Hát akkor jöjjön aminek jönnie kell. :S

     - Ti hova készültök? – kérdezte egészen normálisan…

     - Nem hinném, hogy rád tartozik. – szólt Kimi.

     - De, ami azt illeti nagyon is rám tartozik. Amíg tőlem kapjátok a fizetésetek, addig nagyon is rám tartozik. Szóval?

     - Ha ennyire érdekel, étterembe megyünk. És ha megbocsátasz… - indult volna Kimi.

     - Ahha. Tudod, hogy már elmúlt 11 óra?

     - Jé, tényleg! – nézett Kimi az órájára – Ha nem mondod…

     - Akkor ha már te is tudod, jó lenne ha megfordulnátok, és visszamennétek!

     - Mi van??? – nézett rá Kimi értetlenül.

     - Jól hallottad. Nem mentek már étterembe! Nyomás vissza!

     - Hé hé hé! Álljunk csak meg! Jól értelmezem, hogy te most azt akarod, hogy fújjuk le a közös vacsit, és húzzunk aludni? – lett Kimi egyre idegesebb.

     - Látod, tudsz te, ha akarsz! – veregette Ray gúnyos vigyorral Kimi vállát.

     - Akadj le rólunk!

     - Nem tehetem! A főnököd vagyok. És most takarodó! Holnap jobb eredményeket akarok, mint a mai.

     - Te megvesztél! Ez nem egy kisiskolás nyári tábor, hogy 11-kor takarodót fújj! Nézzél már magadba ember!

     - Nem érdekel a véleményetek! De ma nem mentek már sehova!

     - Te…

     - Kimi hagyd! Már úgyis elment az étvágyam… - húztam magam után Kimit a szobába, miközben ő még mindig gyilkos pillantásokat vetett új főnökünkre. Ez az ember minket kicsinál. Fizikailag is tönkretesz, de lelkileg még inkább. Ez kész agyrém. A barátságos, és nagyszerű McLaren-család pillanatok alatt őrültek házává vált. Kész rémálom. A csapat nagy része attól fél, hogy ha véletlen nem úgy lép, vagy mosolyog, vagy akármi, ahogy az Ray-nek megfelel, azonnal kirúgja. Mondhatni rettegett az egész csapat. A többségnek családja van, gyerekei. És félnek, hogy munka nélkül maradnak. Ez nem egészséges.

Ezek után aztán kifejezetten nagy lelkesedéssel keltünk fel másnap. Kora délután aztán meg is talált a főnökúr.

     - Pedro, Nóra! Félóra múlva gyertek az irodámba! – szólt Ray, majd el is ment. Na vajon mi a francot akar? Pedro sem értette. Nem tehettünk hát mást, félóra múlva megjelentünk az irodájában.

     - Üljetek le! – szólt. De jó, hogy megengedi… Ha nem mondta volna, akkor is leültünk volna… :p

     - Nos? – szólt Pedro.

     - Nyugalom, ráérünk. Na arról van szó, hogy… Csomagoljatok. – mondta Ray. Pedroval ijedten néztünk össze.

     - Úgy érted rakjunk rendet, ugye? – kérdeztem, hogy megbizonyosodjak róla, hogy nem arra céloz, amire gondolok.

     - Nem, nem úgy. Pakoljatok ki a motorhomeból, és adjátok le a csapatruhátokat.

     - Mi??? Most kirúgsz minket?!!! – emelet föl a hangját Pedro.

     - Ha gondoljátok teszek annyi engedményt, hogy ti mondhassatok fel. Mégiscsak jobban hangzik, ha valakinek azt mondjátok felmondtatok, mint az, hogy ki lettetek rúgva.

     - Hát kösz. Ez igazán nagylelkű ajánlat. Te aztán tudod kárpótolni az embert…! Nagyszerű. – gúnyolódtam idegesen.

     - Oh, kösz. Ki lettünk segítve. És megtudhatnánk, mi a döntésed oka? – kérdezte Pedro.

     - Megvagyunk nélkületek. – hangzott a rövid, tömör, de lényegre törő válasz.

     - Áh értem. Szóval neked egy pilóta bővel elég…

     - Nem. De vannak akik boldogan ülnek majd a helyetekre alacsonyabb fizetésért is.

     - Szóval rajtunk spórolsz. Ez… kedves… - mondtam fájdalmasan. Hirtelen nem jött jobb szó a számra.

     - Nos. Felmondotok, vagy ki vagytok rúgva.

     - Az eszem megáll! Tudod mit? Rúgj ki! – vontam meg a vállam.

     - Igen. Rúgj ki. Majd meglátjuk mekkora tiszteletnek és megbecsülésnek örvendsz ezután… - csatlakozott Pedro.

     - Hát jó. Akkor menjetek pakolni. – dőlt hátra székében.

     - Örömmel. – állt fel Pedro, én pedig követtem.

     - Ja és utána haza is utazhattok! Viszlát! – szólt utánunk kárörvendőn.

     - Isten ments a viszontlátástól…

Zaklatottan pakolásztam. Volt ott pár papír, a laptopom, meg ilyenek… Ez most szíven ütött. Fáj, mert már tudom, hogy van itt helyem. Igenis van! Ha valamit megtanultam az itt töltött idő alatt, az az, hogy bízzak önmagamban. Én bízom magamban, és abban, amit Ron hajtogatott nekem, hogy ide tartozom. De mindez hiába, ha valaki a pillanat törtrésze alatt tönkreteszi mindazt, amit nagy nehezen már „felépítettem”.

Dühösen és sértetten álltam az eset előtt. Belökdöstem a papírokat egy dossziéba, és bepakoltam az ittlévő pár cuccomat egy táskába.

     - Nóri, Ray azt mondta, hogy itt vagy. – jött be Kimi – Nem láttad a … Te mit csinálasz? Nézett rám ijedten.

     - Látod! Pakolok…

     - Igen, látom, de miért? És mi a baj?

     - Semmi. Tényleg. – mondtam cseppet sem meggyőzően.

     - Valami rosszat mondtam, vagy tettem? Rám haragszol?

     - Neeem! Dehogy! – mondtam immáron nyugodtabban, hogy el is higgye, hogy nem rá haragszok.  – Rád nem tudnék haragudni.

     - Hát akkor? Mi a gond? Miért pakolsz? – karolt át hátulról, mire én lehajtottam a fejem és megjelent az első könnycsepp az arcomon.

     - Hiszen te sírsz. – fordított szembe magával, de én nem néztem rá. Lehajtott fejjel álltam előtte. – Héé! Nézz rám. – de nem ment… - Nóri, nézz rám! – ismételte meg, én pedig lassan felemeltem a fejem, Kimi pedig aggódva nézett a könnyektől csillogó szemembe. – Mi a baj, kicsim? – kérdezte. Szemmel láthatóan nagyon aggódott. Nem tudta, min buktam ki.

     - Ray… - szipogtam.

     - Mi van Ray-el?

     - Ray… kirúgott. Engem is, és Pedrót is… - mondtam, majd a nyakába borultam. Talán nem is az esett rosszul, hogy kirúgott, hanem az, hogy így haza kell mennem, mert itt nem lesz helyem. És akkor nagyon ritkán fogom látni Kimit, amit nagyon nem akarok.

     - Mi az, hogy kirúgott? Mégis hogy képzeli? Miért?

     - Nem tudom. Azt mondta van helyettünk más…

     - Na majd én beszélek a fejével! Ez már nekem is sok! Nem szervezheti át az egész csapatot! És főleg titeket nem rúghat ki! – mondta Kimi. Nagyon biztos volt magában, de félek, ez nem elég…

     - Kimi, én nem akarok elmenni. Itt akarok maradni. Veled. – szipogtam.

     - Én sem akarom, hogy elmenj. Nem is fogsz. Itt maradsz velem! Megígérem. – szorított magához.

     - De Ray…

     - Nem érdekel Ray. Nem engedem, hogy hazaküldjön. Megyek is, beszélek vele. Várj meg itt. – adott egy puszit a homlokomra, majd elment.

     - Ray, beszélnünk kell! – nyitott be Kimi Ray irodájába.

     - Hallottál már a kopogtatásról? Szörnyű a modorod…

     - Teszek a véleményedre, Ray. Nem ezért jöttem.

     - Mit Ray? Neked talán Mr. Glover, ha kérhetném. Tudtommal, nem vagy a haverom.

     - Még jó…

     - Mit akarsz?

     - Nem rúghatod ki Nórit! És Pedrót sem! – támaszkodott rá Kimi Ray asztalára.

     - Dehogy nem! Ha esetleg elfelejtetted volna, én vagyok a főnök.

     - Sajnos tudom. De miért? Legalább magyarázd meg!

     - Már mondtam. Más pilóta olcsóbban is szívesen elvezeti azt az átkozott kocsit.

     - Te rajtuk akarsz spórolni? Egyáltalán miért kell spórolni?

     - Mert… mert spórolnunk kell…

     - Azt hogy? Ron mindent rendben hagyott itt! És különben is! Úgy írtátok alá a szerződést, hogy senkit nem fogsz kirúgni! Ehelyett te kirúgtál 10 szerelőt, plusz Nórit és Pedrót!

     - Ehhez neked semmi közöd!

     - Köpök rá! És… ha őket kirúgtad, engem miért nem? – kérdezte Kimi.

     - Világbajnok vagy. Jót teszel a csapat hírnevének. Ennyi.

     - Szóval a hírnév miatt. Nagyszerű. Szánalmas vagy! Ha nem veszed vissza Nórit, és Pedrót, tőlem is elbúcsúzhatsz. És akkor ki szerez neked hírnevet?

Hosszas csönd. Ray dolgoztatja az üres fejét…

     - Igazad lehet… - mondta „Mr. Glover”… Hogy ennek mennyi esze van… - Küldd be Nórát és megbeszélem vele.

     - Na ugye, hogy lehet veled beszélni… - veregette vállon Kimi Rayt. Persze nem barátian… A pokolba kívánta főnökét. Visszatért hozzám, és elmondta mire jutott elmeháborodott főnökülnkkel.