Úgy mond velünk volt tele a jó nevű napilap. Másról sem írtak, csak hogy a világbajnok munka nélkül maradt, a McLaren főnöke pedig a fél csapatot elbocsátotta.

     - Baj van? – kérdezte Kimi, mire én odaadtam neki az újságot.

     - Remek… - azzal letette az újságot, és kiment a konyhába.

     - Mi a véleményed róla? – kérdeztem.

     - Semmi. Várható volt, hogy minden ezzel lesz tele. De nem érdekel. Nem vagyok hajlandó ezen rágódni. Nyugalmat akarok, és téged. Csak boldog akarok lenni, és kész! – fejtette ki véleményét látszólag a megszokott hidegséggel, de tudom, hogy nincs minden rendben. Ő versenyzésre született, és ha rövid időn belül nem tud autóba ülni, és a győzelemért küzdeni, nem fogja kibírni. Ez az élete, bele fog betegedni. Azt pedig nem akarom. És én is jobban érezném magam, ha ismét a pályán láthatnám. Szegénykém… Nem is tudom, hogy bírja.

     - Én is azt szeretném. – öleltem át.

     - Akkor ne beszéljünk erről, jó?

     - Rendben. – majd adtam neki egy puszit, és segítettem rendet tenni. De még mielőtt belejöttünk volna, csengettek.

     - Jaj, ez meg ki? – szontyolodott el Kimi. A legkevésbé sem vágyott most társaságra.

     - Öhm… Kimi! – hívtam, mikor kilestem az ablakon – Azt hiszem ez az…

     - Anya…? De mit keres ő itt?

     - Nem tudom, de szerintem illene beengedni… - javasoltam, majd Kimi ment is ajtót nyitni.

     - Kisfiam! Jól vagy? – ölelte meg Paula Kimit - Azt mondtad a telefonban, minden rendben. Miért nem mondtad, hogy felmondtál? És miért mondtál fel? De nincs semmi baj, ugye? – ömlesztette Paula minden kérdését fiára.

     - Ő… Neked is szia anya. Ez egy hosszú történet.

     - Akkor meséld el. Van időm. – lelkesedett Paula, én meg megszeppenve követtem az eseményeket Kimi mögött.

     - Először is! Anya, lassíts kérlek. Másodszor pedig, szeretnék bemutatni neked valakit. Anya, ő Nóri. – karolt át.

     - Jaj, tényleg. Bocsáss meg, hogy észre se vettelek, csak annyira izgatott vagyok. Paula vagyok, Kimi anyukája. – ölelt meg – Ne haragudj!

     - Semmi baj. – mosolyogtam – Szegő Nóra.

     - Örülök, hogy megismerhetlek végre. Eddig csak a tv-ből láttalak, már kíváncsi voltam rád.

     - Anya nem jössz be inkább? – ajánlotta Kimi.

     - De, de! És most már tényleg tudni akarom, mi folyik itt.

     - Ha kíváncsi, annyit beszél, hogy le se lehet lőni. – súgta nekem Kimi.

     - Hallottam ám! – szólt Paula, majd bementünk a nappaliba.

Ezután kiselőadás kezdődött. Hagytam, hogy Kimi meséljen, hiszen nem tudom, mi az amit esetleg mégsem szeretne Paula orrára kötni, és nem akartam valamit véletlen kikotyogni. Így Kimi mondott el mindent, a maga szűkszavú módján.

     - Jaj, gyerekek! Nem lesz ez így jó. Nem tudnátok egy kicsit nyugodtabban élni?

     - Ezek szerint, nekünk ez jutott – állapította meg Kimi.

     - De most minden rendben van, igaz? – kérdezte Paula.

     - Igen. Jól megvagyunk ketten. – kacsintott rám Kimi – Tényleg anya. Mennyi ideig maradsz itt?

     - Nyugalom fiatalok, nem sokáig rontom itt a levegőt.

     - Nem! Anya nem azért mondtam! Tudod, hogy addig maradsz amíg csak kedved tartja. Csak érdeklődtem. – magyarázkodott Kimi.

     - Persze, tudom én. De tényleg nem maradok. Még ma vissza is utazom.

     - Ma? De ahhoz már késő van, hogy hazamenj! – aggodalmaskodott Kimi.

     - Muszáj lesz. Apád egyedül felforgatja a házat. – „panaszkodott” mosolyogva Paula – Ez van. Ez a Räikkönen-banda nem is tudna élni nélkülünk, igaz Nóri!? – mondta nevetve.

     - Hááát… - nevettem én is.

     - Az biztos! Nem is tudom, mi lenne velem nélkületek. – nyomott Kimi egy-egy puszit a Paula arcára, majd az enyémre.

     - Szóval nem maradok, csak látni akartam minden rendben van-e.

     - És mire jutottál? – kérdezte Kimi.

     - Hát, ahogy elnézlek titeket, minden a legnagyobb rendben. – mosolygott Paula.

     - Akkor jó. – vigyorgott Kimi.

     - Örülök, hogy ilyen jól vagytok. Akkor megyek is, mert az idősebbik Räikkönen hiányolni fog. Aztán vigyázzatok magatokra. Meg egymásra is.

     - Arra nem lesz panasz. – vigyorgott Kimi még mindig, miközben Paulát kikísértük – Ne vigyelek esetleg… - kezdte Kimi.

     - Nem kell! Itt a taxi. Te csak maradj és vigyázz Nórira. – utasította Paula a fiát.

     - Biztos?

     - Ha mondom!

     - Oké-oké! De vigyázz magadra! És üdvözlöm apát meg Ramit.

     - Átadom! Jók legyetek, sziasztok. – köszönt el Paula, majd elment.

     - Bocsi. Ez nem volt betervezve. Nem szólt, hogy jön. – mentegetőzött Kimi.

     - Nehogy bocsánatot kérj már! Mintha baj lenne, hogy jön.

     - Nem, csak… váratlanul állított be. És hát… látod, hogy milyen ha kíváncsi…

     - Ugyan már! Nagyon aranyos anyukád van! Nem csoda, hogy ilyen fia van. –

     - Ilyen? Milyen?

     - Hááát… Hogy is mondjam… Kedves, aranyos, imádni való és jóképű. Így megfelel?

     - Oh. Ez most sokat dobott az egómon, ugye tudod? – vigyorgott.

     - Azt mindjárt gondoltam… De most el kell szomorítsalak. – néztem rá kiskutya szemekkel.

     - Jaj, ne már. Mi az?

     - Valamit félbehagytunk a konyhában. – tudattam vele a szomorú tényt.

     - Húúú, mit akarsz te a konyhában? – nézett rám sunyi mosollyal a szája sarkában.

     - Hülye…! – löktem oldalba, de el is nevettem magam – Nem ártana rendet tenni.

     - Ajj, muszáj?

     - Ahha! – bólogattam hevesen, majd miután tudomásul vette, visszamentünk a konyhába, majd miután mindennel végeztünk elte