- Hát az úgy volt, hogy… Jaj, én annyira szerettem őt! – sírta el magát Karin.

     - Szegény… - simította meg Nick Karin hátát. Viki szótlanul nézte, de a fejében már ott motoszkált a gondolat, hogy milyen jó érzés lenne most ezt a drága ex-barátnőt mondjuk… fojtogatni, vagy… kitépni az összes haját, esetleg behúzni neki egy nagyot, hogy az a szép szoláriumos arca kék, majd zöld és sárga színűre változzon. Eközben azonban Karin folytatta a siránkozást.

     - És az fáj a legjobban, hogy most szegény Karola apa nélkül fog felnőni. – folytatta. Van képe? Ez egy hárpia! Mintha Viki ott sem lenne. És az a gond, hogy Nick nem veszi észre, mire megy ki a játék. Viki ádáz küzdelmet vívott sajátmagával, hogy vissza tudja fogni magát.

     - Karola? Van egy lányod? – csodálkozott Nick.

     - Igen. 4 éves és nagyon szeretem.

     - Azt elhiszem. Te! Mi lenne, ha egyszer eljönnétek hozzánk, Karola biztosan jól ellenne a bátyám kisfiával. – ajánlotta Nick. Szegény Viki meg úgy érezte, hogy ebben a hármasban most ő a felesleges. Cseppet sem érezte jól magát. A helyében senki nem érezné jól magát.

     - Az jó lenne. Majd egyszer beiktatjuk. -  hát nem kellett sokáig győzködni – Pont olyan vagy  mint régen. Semmit nem változtál. – jegyezte meg kis szünet után. – Tudod, hogy én nagyon szerelmes voltam beléd?

     - Gondolom, mivel jártunk… - válaszolt Nick, Vikinél pedig kezdett betelni az a bizonyos pohár.

     - De nem csak akkor. Utána is. Nagyon sokáig. Olyan szép volt az együtt eltöltött idő… Rájöttem, hogy talán hiba volt elengedni téged. Annyira szerettelek, és most látom, hogy meddig jutottál. Fáj, mikor belegondolok, hogy ezt a sok jót, együtt is átélhettük volna.  – fejezte be, Nick meg hallgatott.  Vikinek most lett elege az egészből, így mielőtt még meggondolatlanul cselekedne valamit, inkább angolosan távozott. Nick meglepetten nézett utána, bár nem tudom miért lepődik meg ezen. Csoda, hogy eddig bírta.

     - Valami rosszat mondtam? – sajnálkozott Karin, magában pedig kacagott, hogy elérte célját.

     - Nem! Nem… csak… csak most menj el. – mondta Nick.

     - Jaj, én tényleg nem akartam! Nem akartam megbántani! Ugye elhiszed!

     - Igen elhiszem, de most utána kell mennem. – indult Nick.

     - Majd felhívhatlak?! – kiáltott utána Karin.

     - Igen! De most menj el, kérlek! – hangzott a válasz. Azzal rohant is Nick Viki után.

     - Issza a szavaimat. Ezaz! Csak kerítenem kell egy 4 éves kiscsajt… – jegyezte meg magának Karin, majd távozott.

     - Viki! – kiáltott Nick Viki után, de szállodáig kellett mennie, mert Viki egyenesen oda vette az irányt. – Viki, itt vagy? – kérdezte halkan Nick, mikor benyitott. – Kicsim ne haragudj, kérlek. – guggolt le Viki mellé a földre.

     - Muszáj volt ezt? – nézett Viki szomorúan Nickre.

     - Nem tehetek róla, hogy megjelent.

     - De arról igen, hogy nem hajtottad el, és arról is, hogy meghívtad.

     - Igazad van… Csak tudod… Régen találkoztunk már, és…

     - És előjöttek a régi emlékek, stb. De ez a jelen, Nick! – pityeredett el Viki – Most én vagyok! Vagy mondd meg kerekperec, ha rájöttél, hogy még mindig ő kell neked, és akkor hagyj engem.

     - Dehogy is! Viki, szeretlek. Csak téged szeretlek, és ezt te is jól tudod. – ölelte meg.

     - Most nem úgy tűnt. Ilyen könnyen befolyásolható vagy? Nem veszed észre, hogy kamuzik?

     - Azt azért nem hinném.

     - Én viszont igen. Hát nem látod? Minden szava hazugság. Nem szomorú, és szerintem gyerek sincs. Csak téged akar visszaszerezni.

     - Ááá, az nem lehet. Már tudja, hogy veled vagyok, és jól megvagyunk.

     - És szerinted érdekli? Ezek szerint nem láttad, hogy nézett rám. Mint a véres rongyra. Az ellensége vagyok. Ahogy kezet fogott velem, abban benne volt a hadüzenet. – sírdogált még mindig Viki.

     - Majd figyelek, és ígérem nem hiszek el neki mindent. De hidd el, hogy téged szeretlek. – szorította magához Vikit.

     - Te nem tudod, milyen rossz volt hallgatni, ahogy a múltatokról beszél. – szipogott Viki Nick vállán.

     - Elhiszem, ne haragudj. Szeretlek.

     - Biztos? – vetett Viki szomorú pillantásokat Nickre.

     - Persze. – válaszolt, majd megcsókolta Vikit.

Én pedig megérkeztem végre. Első utam azonnal a pályára vezetett. Meg kell keresnem Kimit. Majdnem a McLaren boxba vettem az irányt, de mikor már messziről meghallottam Ray hangját, rájöttem, hogy Kimit már nem ott találom. Így a vörös színt kezdtem keresni. Nem volt nehéz megtalálni, valahogy kirí a többi közül.

Kimi Markkal beszélgetett, de nem volt valami jó kedve. Mivel háttal állt nekem, előbb Mark látott meg, majd bólintással jelezte, hogy ő most távozik. Kimi mögé mentem, és befogtam a száját még mielőtt meglátott volna, és bármit szólhatott volna.

     - Szeretlek. – súgtam a fülébe, majd elvettem a kezem a szájáról. Nem szólt semmit, csak megfordult, magához húzott és megcsókolt.

     - Miért nem adtál életjelet magadról? Miért nem lehetett elérni? Jaj, úgy hiányoztál. – ölelt szorosan. – Maradsz ugye?

     - Ha szeretnéd…

     - Persze, hogy szeretném. Nem akarok többé arra ébredni, hogy nem vagy mellettem. Szeretlek.

     - Miért? – kérdeztem.

     - Mit miért?

     - Miért történik ez velem? Miért szeretsz?

     - Mert őszinte vagy, kedves, imádni való, és gyönyörű. Nem vagyok nagy beszédes, de ha tudni akarod miért szeretlek, reggelig folytatom. Csak maradj velem.

     - Aj, úgy imádlak! – csókoltam meg.

     - És… Jean ajánlatával kapcsolatban is döntöttél? – kérdezte Kimi.

     - Igen.

     - És mire jutottál?

     - Hogy igen.

     - Ez nagyszerű! De… biztosan ezt akarod?

     - Két dolog van, amiben most olyannyira biztos vagyok, mint még soha semmiben. Hogy szeretlek, és vezetni akarok! – mondtam, majd Kimi kézen fogott, és irány Jean.